csodálatos

hétvégém volt. a vajas kés után kutattam tegnap este, hogy az ereimet cincáljam szét. a csuklómon.
a "barátaim" le se szartak. egy részüket tudatosan löktem el magamtól, mert nem volt hozzájuk hangulatom. a másik részének viszont eszébe sem jutottam. dejó. lehet, hogy erőltetni kellett volna azt, akihez nem volt hangulatom??? nem hinném... akkor még rosszabbul éreztem volna magam.
kurvajó volt az egész hétvégét otthon ülve, befordulva, begubózva, egyedül, magányosan tölteni. isteni jó volt. az az igazság, hogy nem is feltétlenül barátnő, hanem pasi társaságra vágytam. és hát az sem jött össze. sem R, sem más. tudom-tudom, R-rel mi a francot akarok még... semmit... csak annyit, hogy ő is pasi és jó vele lenni. nem is a szex hiányzott (jó, nyilván az is), csak egy ellenkező nemű társasága.
ehhez képest egyedül evett otthon a fene.
no, sebaj. írogattam, olvasgattam, követtem az ünnep eseményeit, ismerkedtem, beszélgettem, elgondolkodtam dolgokon.
tök jó, hogy mindenkinek van valakije. családja, pasija, nője, vagy legalább hasonszőrű szingli társasága, akikkel el tud lenni.
nekem persze nincs. soha nem is volt igazán. meg ha így haladok, nem is lesz.
majd lesz egyszer végre egy pasim, akivel mindig, mindenhová együtt és a többi. de addig némacsönd és hullaszag.
már várom a pénteket, hogy elhúzhassak a szüleimhez és velük lehessek. hogy addig se vagyok egyedül. addig se agyalok. áh, dehogynem agyalok... de ott azért csak terelődnek a gondolataim másfelé...
nem csoda, ha mindenféle strigulagyártásokba megyek bele. nem csoda, ha ágyról ágyra járok... így próbálom pótolni a törődést, a "szeretetet", a társaságot... múlandó, nagyon-nagyon múlandó ez a pótlék, ráadásul maximálisan kihasználásra kerül az elesettségem, az egyedüllét elleni küzdésem. de nem érdekel. használják ki. ez a pár lopott, boldog óra napokra feledtetni tudja velem a magányt. aztán persze kezdődik minden előlről. újabb hiányérzet, újabb pótlék keresés, majd találás, valakinek a karjába, ágyába menekülés, egy éjszakára társ találás, majd tovább lépés. pár napra feltöltődés.
ördögi kör ez. így aztán persze soha nem lesz normális kapcsolatom. mert az a pasi, aki kapható arra, hogy szinte azonnal találkozzunk, zéró ismeretség nélkül, az csak a numerát látja bennem (nyilván én is benne, bár én mindig kicsit többet látok), esze ágában nincs tartósan foglalkozni velem. és mit mondjak? ezt is, a pasi álláspontját is meg tudom érteni.
mégis csinálom tovább, űzöm, hajtom az egyéjszakás kalandokat, hogy csillapítsam a magányosságomat, ami már szinte ordít belőlem. fogalmam sincs, mikor fogok lejönni erről a dologról. erről a társfüggésről. talán soha. és ha ezt az egyéjszakás kalandok felől közelítem meg továbbra is, akkor reményem és esélyem se lehet arra, hogy egyszer valamikor normális, tartós kapcsolatban fogok élni. soha. nincs az a férfi... kizárt dolog...