de tényleg. most elég. most nagyon-nagyon elég. kibaszott szar minden. tudom, persze, örüljek annak, hogy lefogytam. már nem tudok örülni. már semminek nem tudok örülni. maradtam volna kövér és boldogtalan és férjezett és jó anyagi körülmények között. picsába. :S minek kellett ez az egész???? MINEK???????
elegem van a kibaszott pénztelenségből, csóróságból. elegem van, hogy egyedül vagyok. hogy akit szeretek, az engem nem szeret. de hogy egyébként sincs olyan pasi, aki szerelmes lenne belém. hogy legalább ettől kéne szenvednem... de nem. még ilyen sincs.
az éjjel alig aludtam. úgy fáj a torkom, mint a dög. én nem tudom, hogy már megint hogy fáztam meg ennyire. a köhögésem meg egyenesen siralmas. anyám meghallja... kiborul... és nincs hangom. talán ez az egyetlen jó az egészben. legalább nem kell pofáznom a hétvégén. úgysincs kedvem. senkivel, semmiről.
reggel jól felbasztak a boltban is. kártyával akartam fizetni, de nem volt jó a terminál, az utolsó 500 forint készpénzemet adtam oda a nőnek, aki baszott figyelni rám, erre kiderült, hogy nem 500 ft, hanem több, akkor mondom az egyik szarra, hogy nem kell. tök megalázó volt az egész. nem akartam rágyújtani, de muszáj volt, úgy felkúródtam. a boltig Cserháti Zsuzsa énekelt, onnantól SOAD-ot nyomattam és zúztam. kibaszott geciszarság minden.
ez a csóróság már nagyon-nagyon idegesít. én nem is tudom, hogy mi a szart kéne csinálnom. egyszerűen nem tudom. hó végére mindig a seggem kilóg a gatyából. pedig... pedig ruhát, cipőt nem vettem magamnak hónapok óta. semmit nem költök magamra a cigin meg a kaján kívül. még füvet se vettem augusztus óta. najó, néhány üveg bor... de hát könyörgöm... ez így nem mehet tovább... semmire, de semmire nem telik. a nagy, leharcolt cuccaimban járok, az ezeréves göncökben, úgy nézek ki, mint egy hajléktalan, mint egy menekült, aki valami szeretetcsomagból szedte magára azt a ruhát, amit éppen talált... áhhh... rémes... nincs is kedvem emberek közé menni. bulizni meg??? áhhh... miben??? miből??? kivel???
az is felkúr persze, hogy Jazzbőgős nem jelentkezett tegnap egyáltalán. nyilván nem is fog. tudom-tudom, én akartam kukába rakni. akkor ne járjon a szám, ha lekoccol. időközben a Kost is elmartam magam mellől... megint két szék közül a pad alá... nem mintha pasira lenne szükségem. vagy bárkire szükségem lenne. senki nem kell. tök jó egyedül. a Macskával. neki elmondom mindennap százszor, hogy szeretem. ez kielégít mindkettőnket.
reggel jöttem az Andrássyn, gyalog... cigiztem, hallgattam a SOAD-ot, rugdostam az avart, közben könny csillogott a szemem sarkában. a jótékony napszemüveg eltakarta.
jövő szerdán elaltatnak... életemben másodszor. az elsőnél nagyon be voltam fosva, hogy nem ébredek fel esetleg. most viszont... most viszont még drukkolok is, hogy túllőjék az altatót...
megint színpadiasnak, túldramatizáltnak tűnik az egész helyzetem, a megnyilvánulásom. tűnjön annak. úgyis csak egyedül én tudom, hogy valójában mennyire van tele a tököm, és mennyire vagyok tényleg nagy bajban (mondjuk anyagilag), mennyire szakad meg a szívem minden egyes alkalommal, amikor bevillan a képe, az arca, a hangja, a mosolya... tegnap délután 4-kor is... bámultam a monitort, majd megjelent előttem a feje, a vigyora... azt hittem lemarom magam... belémmart a fájdalom... nem fogom én ezt az egészet sokáig bírni... nem tudom mi lesz... de valaminek történnie kell, mert különben végem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése