nincs kedvem dolgozni. hányok a melótól. komolyan, már várom az egy hét szabit, hogy a kórházban meg otthon dögölhessek, hogy ne kelljen itt lennem. inkább agyonkaszaboltatom magam, de ne kelljen dolgoznom. nem mondom, hogy bajom van a melómmal, mert nem mondhatom. mert szinte alig dolgozom. egész nap a neten lógok.
csak máshol akarok lenni. nem itt. bárhol máshol. még az sem biztos, hogy valakivel. csak ne kelljen itt ülnöm. úgyhogy jó lesz a kórház. egy kis magány. viszek könyvet, zenét. nézelődök majd ki a fejemből. legalább is első nap. aztán meg majd előadom a hattyú halálát. ahogy igazi oroszlánhoz illik. :)
nem szeretnék látogatókat. egyáltalán. senkit. Banya jönni fog, az biztos, ő elég is. őt már éppen elég régóta ismerem ahhoz, hogy az elesett pillanatokban velem legyen. ő a gyűrűs műtét után is meglátogatott. (remélem most is kapok valami faszántos plüsscsodát tőle... komolyan, ezért csinálom az egészet!!! :D) szóval nem akarom, hogy bárki is gyengének, megtörtnek, elesettnek lásson. nemnem. senki. az oroszlán büszkeségem nem élné túl. persze, másik részről meg tök jólesne a törődés, a körülugrálás, vagy egyáltalán a gesztus, hogy "hello, bejöttem, megnézlek, mert aggódtam, mert a barátom vagy, de nem akarlak zavarni, már itt se vagyok, jobbulást..." vagy valami ilyesmi. ez ami igazán jót tesz a lelkecskémnek. de most meg már vagyok annyira nő, meg annyira felnőtt, meg annyira csaj inkább, hogy nem tudom... hasamból kiálló csövekkel, bekötött infúzióval, macinaciban, smink nélkül, elgyötörten lásson bárki is... főleg pasi... áhhh... nem élném túl... ez persze biztos faszság, meg baromság, meg ahelyett, hogy örülnék, hogy akarnak emberek látogatni, inkább lebeszélek mindenkit... mindegy.
tizenéves fejjel sokat gondoltam arra, hogy szeretnék nagyon-nagyon beteg lenni. hogy kiderüljön, kik a barátaim, kik azok, akikre számíthatok, mert meglátogatnak ha beteg vagyok. aztán addig akartam ezt, hogy össze is jött, 20 évesen ugyebár, mikor az egyik fülem örökre csütörtököt mondott, akkor 3 hétig voltam kórházban. szóval ne akarjunk ilyeneket szerintem. ez jótanács mindenkinek.
csak a mocskosul hatalmas szeretetéhségem... az munkált bennem mindig... hogy fogadjanak el engem is. hogy legyen nekem is legeslegeslegjobb barátnőm/barátom... mert normális ember vagyok, még ha csúnya, akkor is, belül szinte normális. (azért szinte, mert azóta már sokkal gázabb vagyok szerintem)
én mindig csak szeretetre vágytam/vágyok. semmi másra. hogy valaki, legalább egy ember szeressen engem. mármint a családomon kívül. nyilván, a legjobb lenne, ha egy Férfi szeretne. akit én is. és öröm, meg bódottá', amíg élünk... de azért ne legyek telhetetlen... ez már nem biztos, hogy megadatik nekem. mármint egy kölcsönös, viszonzott szerelem. szerintem ez úgy lesz, hogy vagy én nem fogom szeretni a pasit, vagy ő engem nem. vagy valami ilyesmi. elég nagymértékben sérültem már ahhoz, hogy ne menjen olyan könnyen ez nekem... köszönhető az elmúlt 2 évnek, meg a 2 év faszságainak, meg mind a 30 pasinak, aki az utamba került az elmúlt két évben... meg annak a sok faszságnak, amit én követtem el, akár tettekben, akár gondolatokban, hogy nem tudtam soha a realitás talaján állni, mindig egy óra múlva láttam magam esküvői ruhában, az adott pasi mellett, és beleképzeltem mindent, de mindent egy olyan "kapcsolatba", ami tulajdonképpen nem is létezett.
hajszoltam a boldogságot, hajszoltam, hogy valaki végre szeressen, feltétel nélkül, viszonzottan, örökké, lángolva, szenvedélyesen, csak engem és senki mást.
soha nem találtam a középutat. ma sem találom, bevallom. csak ma már kevesebbet randizok. belefáradtam. elegem volt. gyereket valószínűleg soha nem fogok már szülni, ez lassan bizonyossá válik. úgyhogy már csak egyetlen szórakozásom lehet az életben, végigdugatom magam mindenkivel, aki csak kínálkozik. vagy nem. vagy nem tudom.
pedig... istenem... egyik, de egyik pasi sem tudja, hogy mit veszít... egyik se... hogy mit hagy ki, ha engem kihagy... Jazzbőgős is lehetne életem szerelme, de eddig nem tett le az asztalra semmit, vagy legalább is keveset, hogy az legyen. jó úton haladt, de elcseszte. még helyrehozhatja, de kemény munka lesz, az biztos. ja, persze nem is biztos, hogy helyre akarja hozni... ma már kétszer is volt iwiwen, de egy sort se írt. sms-t se. tőlem várja, hogy jelentkezzek??? na, azt aztán várhatja.
különben is olyan szarul vagyok, hogy még... kapar a torkom, köhögök, szétdurran a fejem annyira fáj, szerintem lázas is vagyok, a fülem is zsibog, ami kurvára nem jó jel és hír... jó lenne a műtétig nem összekapni valami fasz betegséget, mert még képesek és azt is elhalasztják... na, akkor meg aztán már tényleg megőrülök...
ejej... depihegyek... raklappal... és semmi és senki nem könnyíti meg az életem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése