túróscsusza készült a kezem alatt tegnap este... egyszerűen nem tudok keveset főzni. semmiből. nem tehetek róla, ezt láttam otthon... a csusza egyébként nem lett rossz, eltekintve attól, hogy:
- kihűlt, mert a Bőgős 30 percet késett
- a bolti túró vacak volt, mert nem zacskósat vettem, hanem papirosat
- a szalonnát kicsit elégettem (pedig otthonról hozott csodafiniség volt)
- szerintem sótlan volt az egész, pedig a szalonna is sós volt, meg még közben is sóztam ezerrel
- a tészta is összeállt rendesen (de legalább az anyukám által gyúrt házitészta volt)
és hát kurvasok lett, nah. rengeteg. még most is több van otthon, mint mikor elkészült, pedig este a Bőgős kétszer szedett, én is ettem, meg még reggel csomagoltam is neki egy dobozzal.
szóval ha valaki megkívánta a túróscsuszát, akkor ugorjon fel hozzám, van raklapnyi. :) nem mondom, hogy hibátlan, de laktató és van belőle. :)
az este hátralévő részében belenéztünk a Családi tűzfészek c. Tarr Béla filmbe. totál befordultam tőle. saját gyerekkoromat, családi veszekedéseinket láttam viszont. bár nálunk más volt a helyzet, nem lakásgond, mert hát vidéken máshogy ment, de a dumák, a szituk... áhhh... rémes. úgyhogy egy idő után inkább bezavartam zongorázni, hogy gyakoroljon, én meg addig ültem mellette és neteztem. nem volt kedvem végignézni ezt a filmet.
éjfél után feküdtünk le. aztán még szexeltünk. valahogy nem éreztem magaménak a dolgot. vagy nem tudom. fáradt is voltam, meg minden szaron agyaltam már megint. köcsög PMS. persze egyből észrevette. szex után összebújtunk, én meg jól elbőgtem magam. vagyis csak könnyeztem. azt nem tudom, hogy észrevette-e, de hogy valami motoszkál bennem, azt igen. hihetetlen érzékeny, a levegővételemből vágja, hogy valami nem kóser. aggódott, hogy esetleg ő bántott-e meg. azt hittem, őt nem érdekli, hogy megbánt-e embereket. mármint a vérgeci stílusából eddig ez jött le. aztán az éjjel kiderült, hogy ha más ember lelkivilága nem is, de az enyém érdekli. hogy ne legyek szomorú, hogy ne legyek megbántva, hogy nekem jó legyen. és ezt már végiggondolni is nagyon jól esett...
alapvetően egyébként az volt a bajom, hogy rámjött megint a "csúnya vagyok, kövér vagyok, nem tetszem neki, sokkal szebb barátnői voltak eddig" ökörségek garmadája. az exekhez kezdtem el mérni magam. ráadásul még az is baszott, hogy a fülbevalói pl. milyen jók, és azt az egyik exétől kapta, és hogy miért nem tőlem, mert annyira találóak és jól állnak neki, és hogy tőlem miért nem kapott még semmi ilyesmit... (76-osnál ugyanez volt. van egy karkötője, amit az ex-menyasszonyától kapott és folyton baszta az agyam, hogy mennyire találó és klassz, és soha le nem veszi, imádja, és hogy azt miért nem tőlem kapta...) és jajajaj... ilyen faszságok... de hát azokkal évekig együttvolt, velem meg még csak 2,5 hónapja... mi a faszt akarok én, hogy már legyen valami maradandó, találó emlék/ajándék tőlem... meg mittomén... jajajaj... tiszta hülye vagyok, hogy ilyeneken agyalok... de tényleg... csak ostorozom magam, csak túráztatom az agyam, tök feleslegesen.
be kell látnom, hogy legyen bármilyen is a külsőm, velem van, nem mással. és nem véletlenül pont velem van. és abba kéne már hagyni a görcsölést, meg az agyalást. csak élvezni kellene az egészet. mert hát amúgy meg élvezetes vele minden perc.
nem szabad türelmetlennek lennem. hagynom kell, hogy benne is kiforrjanak az érzések. állandóan csesztetem, hogy legyen sokat velem, mert nekem az jó, ezzel nyilván célozva arra is, hogy költözzön oda, de ő meg ezekre nem mond semmit. mert még nem érzi úgy. és nyilván nem akar valami olyanba belelépni, ami esetleg hamar gallyra megy, aztán meg kampó. vagymi. talán érthető amit itt hablatyolok... :S
össze kellene szednem magam, és fel kellene engedni... még mindig nem hiszem el ezt az egészet, még mindig nem tudok tiszta szivemből örülni, mert félek a csalódástól, a pofáraeséstől. még mindig itt tartok. vastagszik a páncél, nemhogy eltűnne. már nem mondom neki azt sem, hogy szeretem... semmi ilyesmi... nem merem kiadni magam mégjobban. persze, ölelgetem, puszilgatom, hozzábújok, csüngök a nyakán amikor csak lehet, de most ennyi megy. ami talán nem is baj, csak nehogy tényleg valami szarba átforduljak (undokoskodni azért nem fogok, de közömbössé válhatok) és azzal elmarjam.
félek. félek. félek... és ez sok, vele kapcsolatos tettemre, gondolatomra rányomja a bélyegét. pl. a szexre is. még mindig nem élveztem el... pedig. jajistenem... ha valakivel jó, na, akkor az ő... amije van, azt tudja használni... aztán mégse. mert még mindig ott tartok, hogy undorodik tőlem. tudom, hogy faszság, de 30 évig éltem a "zsírbörtönben", kicsit sem nőként. nehéz erről lejönni... nagyon-nagyon nehéz... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése