Emlékszel, hogy a Kamrás, hajnali giroszos este után, mikor a kanapén aludtál, de reggel bejöttél mellém az ágyba, akkor hogy öleltél át? Hogy húztál magadhoz? Én meg szó nélkül itt hagytalak és elmentem dolgozni. Aztán beszéltünk délelőtt, többször is. Kérleltél, hogy jöjjek haza. Mert olyan jó lett volna, ha itt vagyok. Nyilván mert hiányoztam. Aztán ugyanaznap, suli után is hozzám jöttél fel, együtt punnyadtunk, mert nem volt kedved hazamenni, bármit is csinálni, hanem inkább velem akartál lenni.
És ennek 3 hete éppen… Én nem hiszem el, hogy 3 hét alatt elmúlik a szerelem, hogy ennyi idő után nem hiányzom.
Nyilván nem hiányoztam, mert gyakorolni kezdtél állatmódon, amit én teljes mértékben megértettem, miután elmondtad, hogy ez a tényállás.
Látom, érzem, hogy milyen életszakaszban vagy most.
Egyrészt, hogy tényleg tehetséges vagy, most elég sok fellépésed van, ezeket meg kell lovagolni, gyakorlásra, próbákra van szükség, csinálni kell a sulit, és ebben az élethelyzetben igen nehéz fenntartani egy kapcsolatot. Mármint olyan módon, ahogy azt esetleg a másik is megkívánná. Mármint egy átlagos „másik” nő. Nem én. Mert mint tudod, én nem vagyok átlagos…
Másrészt, születésnap, 32 év, meg végül is akármennyi éves az ember, ilyenkor (és ezt magamról tudom), számot vet az életével. Esetleg úgy érzi, válaszút elé érkezett, hogyan tovább, merre tovább. Netán depresszió, befordulás, sok-sok gondolat cikázása forog fenn. Ismerős érzés ez, nekem elhiheted. 20 éves korom óta, minden születésnapom ezzel telik. Előtte egy pár héttel, utána egy pár héttel mindenképpen.
Megértem. Még mindig megértem, ha nyugtot akarsz, ha egyedül akarsz lenni. De azt ne hazudd se nekem, se magadnak, hogy elmúlt a szerelem. Egy olyan nő iránt, akit tulajdonképpen 16 éves korod óta keresel. Ezt nem fogom elhinni. Csak azért mondtad nekem, meg beszélted be magadnak, hogy könnyebb legyen ma azt mondani: „ennyi”. Hogy nekem is könnyebb legyen elfogadni. Hiszen ha elmúlt a szerelem, hát elmúlt, had menjen. De minél többet gondolkodom, ezt nem tudom elhinni.
Értem, hogy picit „riasztó” az, ha valaki egyszer csak rátalál arra, akit/amit keresett. Hogy hirtelen nem tud mit kezdeni vele. Anno én sem akartam elhinni, mikor Téged megismertelek, hogy ez történik velem. Hogy valaki mellett végre önmagam lehetek. Hogy valakivel maradéktalanul jól telik minden perc. Hogy van valaki, akivel/aki mellett hallgatni is jó. Akivel szavak nélkül megértjük egymást. Sokáig nem tudtam ezt hova tenni.
Nem hiszem el, hogy felmered vállalni azt a felelősséget önmagaddal szemben, hogy úgymond könnyedén eldobod azt a nőt, akire mindig is vágytál. Akivel minden jó. Nem félsz, hogy soha többé nem találsz még csak hasonlót sem? 32 éves vagy. Meddig akarsz még sodródni az árral???
Az a baj, hogy ezt a „biztos háttért akarok nyújtani neked” c. dolgot is szerintem félreértetted. Nos, én nem akarok helyetted megcsinálni semmit. Én nem akarom, hogy az önállóságod csorbuljon. Ugyanúgy meg kellene dolgoznod mindenért, ha nem jobban, mint eddig. Én csak arra céloztam, hogy nyilván jól esne ha egy fárasztó nap után valaki kedvesen szólna hozzád, vagy egyáltalán nem szólna hozzád (ahogy tetszik), ha megmasszírozná a hátadat, ha főzné a teát, mikor gyakorolsz, ha vacsorát főzne neked, vagy ha te főzöl, akkor szó nélkül elmosogat utánad, ha vasalná az ingjeidet a fellépések előtt. Aki szívesen elmegy veled bármilyen koncertre, vagy elkísér a te fellépésedre. Akivel ki lehet ereszteni a gőzt, ha arról van szó, vagy felolvas a kedvenc könyvedből, míg el nem alszol. Aki remekül kijön a barátaiddal, akivel nem gáz megjelenni sehol. Aki nőként viselkedik melletted. Egy szóval: aki szeret… Nos, én egy ilyen háttérre gondoltam. Csak ezt kínálom ezüst tálcán még mindig…
Januárban, az Esperanza koncert után is célozgattál erre a „32 éves vagyok, meg kellene komolyodni (talán így fogalmaztál?)/állapodni (vagy így?)/rendbe kellene szedni az életem (esetleg így?)” dologra. Már akkor is nyitott voltam rá. Mit kértem? Hogy beszéljük meg tiszta fejjel, hogyan tovább. Ez azóta sem történt meg. Persze, két nap múlva, a Jászai Mari téri bőgős koncert után engem is elragadott a hév, a hiányod, bár mondjuk az az este csodálatosra sikerült. Valahogy akkor éreztem először azt, hogy „mekkora szerencsém van, hogy megtaláltalak…”
És látod mivel jöttél ma megint? A bulizással. Hogy minden találkozónk abba torkollott. Hát könyörgöm… Egyrészt ehhez két ember kell. Másrészt meg… nem adtál lehetőség arra, hogy máshogyan is találkozzunk. Illetve nem sokat.
Hogy lehetnék én gát, vagy fék, ha te Újpesten vagy én meg a belvárosban? Ha azt sem tudom, hogy merre jársz, mit csinálsz? Ha egyáltalán nem is vagyunk együtt??? Hogy is lehetnék akkor én a visszatartó erő a bulizások helyett?? Ezt tényleg komolyan gondolod, hogy így is működne?? Különben is, ha alkoholista vagy, akkor neked szakember kell. Nem én. Mert én nem vagyok az. Akkor soha nem lehetek én elég visszatartó erő.
Még mindig nem ismersz engem. Szinte egyáltalán nem. Láttad egy arcomat nettó 3 hónapon keresztül, és abból vonod le a következtetést. Esélyt sem adva arra, hogy minden arcomat láthasd. Ugyanakkor, nekem sincs a kezemben minden információ ahhoz, hogy eldönthessem, én tényleg akarom-e ezt a kapcsolat hosszú távon. Mert nehogy azt hidd, hogy bennem nincsenek kétségek. Persze, leginkább az elmúlt 3 hétben erősödtek ezek meg, de nem véletlenül akartam én már január végén beszélni veled…
Te pl. nem voltál tekintettel a munkámra. Soha. Bár én a tiédre mindig. Az, hogy szinte csak hétköznap találkoztunk, és persze, én nem tudtam soha nemet mondani neked, mert nem tudtam (ez nyilván az én hibám), de már akartalak is kérni rá, hogy kényszeríts, hogy néha mondjak nemet, mert én bizony sokszor belepusztultam ezekbe az őrült éjszakákba. Ez a munkám rovására ment. Ami a mai világban elég gáz. Nem véletlenül helyeztek át a Hősök teréről a Róna utcába. Mert szarul dolgoztam. Mert rommá buliztuk magunkat. Mert imádtam veled minden percet és nem tudtam megálljt parancsolni. Persze nem is akartam. De örülhetek, hogy nem rúgtak ki. Ami azért isteni szerencse. Szóval már én is éppen ott tartottam, hogy megkérlek, ne csak hétköznap, vagy ne hajnalba nyúlóan, hanem emberi időben találkozzunk. És néha mondjuk akkor, amikor én szeretném. Ne csak akkor, amikor te. Mert lássuk be, nem sokszor volt olyan (a pontosság kedvéért: SOHA), hogy én azt mondtam: „lécci, találkozzunk” és akkor jöttél. De ha te kitaláltál valamit, akkor az úgy volt. És én vakon követtelek. Ez nem szemrehányás, vagy ha igen, leginkább csak magamnak, hogy mennyire el tudtam gyengülni. De mindezt csak azért, mert imádtam veled lenni.
De elfáradtam, kipurcantam, végem lett. Elfogyott minden erőm. Nem tudtam volna tovább csinálni. Ha nincs ez a 3 hét szünet, erről mindenképpen beszéltem volna veled. Hogy ennek szabjunk határt.
Summa summarum, ahogy januárban is kértél szünetet, mert gyakorolnod kell, mert a munkáddal kell foglalkoznod, úgy megértem, ha most is ezt szeretnéd. Akkor is megértettem. Baromira fájt, mert hihetetlen magasságból zuhantam a földre és törtem össze magam, de megértettem, betartottam, amit kértél. Mert tiszteletben tartom, hogy ez a munkád.
Tök mindegy, hogy milyen munka. Ha menedzser lennél, aki napi 12 órát dolgozik, és még este, otthon se szakad le a laptopjáról, azt is megérteném. Mert ez a munkád, előre akarsz jutni, ebből akarsz megélni. Világos. A munka az munka.
Szóval, ha most kérnél egy ilyen szünetet. Akár olyat, hogy 1-2 hónapig ne találkozzunk (hogy a kapcsolatokból is ki tudj szakadni, meg a melóddal is tudj haladni), én azt is elfogadom.
Azt is elfogadom, ha azt mondod, egy-két hetente van rám egy szabad estéd. Hogy egyelőre ennyit tudsz nyújtani nekem. Aztán lehet, hogy majd ennyit se, lehet, hogy majd többet, ki tudja… Ez is rendben.
Én csak egyet kérek. Hogy ne dobj el teljesen magadtól. Hogy ne szüntess be velem minden kapcsolatot. (nem tudom, jól értelmeztem-e, hogy az „azért még bulizhatunk” c. történet az esetleg erre akart célozni??? Túl feszült voltam akkor, hogy erre máshogy reagáljak, mint azt tettem)
Ismerem az értékeimet, tudom, hogy milyen vagyok, minden nagyképűség nélkül, de van annyi önbizalmam és önismeretem, hogy tudom, mire vagyok képes, mi az, amit nyújtani tudok neked. Szerintem te is tisztában vagy vele, éppen ezért nem vállalhatod fel azt a felelősséget, hogy ezt egy tollvonással leírd. Hogy véglegesen kitörölj az életedből. Mert bizony soha nem tudhatod, mikor fogod még egyszer valakivel ilyen jól érezni magad.
Persze, a jó sors megmutatta, hogy milyen az, amikor megkapod, amire vágysz. És hogy most az sem jó. Az sem kell. Most. Persze, most nem kell. Mert olyan szituban vagy. Olyanok a körülmények, olyan a lelkivilágod, olyanok a gondolataid. De holnap, vagy holnapután, vagy egy hónap múlva??? Vagy egy fél év múlva, amikor már igencsak elég volt az egyedüllétből és baromira nem jön senki olyan, aki megmozgat??? Amikor se testi, se lelki, se szellemi társ nem akad, nemhogy a 3 együtt??? Akkor mi van?? A nagy büdös semmi, az van. Hogy vered a fejed a falba, az van. Najó, persze nem, mert annál nyilván büszkébb és önérzetesebb vagy. Ez nyilvánvaló. De azért hogyne, jó egyedül, meg jó, ha nem „basztatnak”, hogy „mikor találkozunk máááááááár???”, jó, ha nem tartozol senki iránt felelősséggel, csak élsz a világba… De azért hosszú távon ez egyre inkább gáz. Főleg 32 évesen…
Szóval, kérlek, gondold át, hogy a mai történéssel, a mai végszavaddal mit veszíthetsz, kit veszíthetsz el. Hogy megéri-e fenntartani ezt a kapcsolatot úgy, hogy türelmes vagyok, nem nyavalygok, cserébe bármikor számíthatsz rám és 1-2 hetente egy estét/délutánt/félnapot együtt töltünk, vagy inkább vesszen az egész, zéró kommunikáció, és majdcsak lesz valahogy.
Azt is lehet, hogy 1 hónapig zéró kommunikáció. Benne vagyok. Várok türelmesen. Én megmondtam. Felnőtt ember vagyok, nem egy hisztis picsa. Velem lehet beszélni. De kell is beszélni!!! Kommunikáció, hidd el, ez az alapja mindennek. Ne félj tőlem. Ne félj, hogy megbántasz. Ha bajom van, el fogom mondani. Látod, nagyon jól tudtad, hogy a sunyisággal sokkal jobban megbántottál. Mégis megtetted.
Ez egy tanulási folyamat. Én már nagyon sokat tanultam tőled. Soha senkitől még ennyit nem. És én nagyon szeretek tanulni, sőt, vágyom rá, hogy attól, akivel vagyok, tanulni tudjak. Nekem ez fontos. De akkor most legyen úgy, hogy te is tanulj tőlem. Hogy egy kapcsolatban muszáj kommunikálni, másképpen nem megy. Tudod, „néma gyereknek…”, hogy csak itt üssem fel a közhelyszótárt.
Olyan sorsszerű találkozás volt a Miénk, hogy ennek így nem lehet vége. Szerintem.
Ez a levél most nyilván szánalmas próbálkozásnak, kapálózásnak tűnik. Tűnjön annak. Vállalom. Bár én inkább a gondolataimat látom benne, amit soha nem engedtél elmondani, amire soha nem voltál kíváncsi, amiről soha nem beszéltünk. Ez megint egy egyoldalú kommunikáció, egy levél, egy kinyilatkoztatás. Nem a legjobb megoldás, de kényszerhelyzet van.
Csak annyit kérek, gondold át, hogy résnyire nyitva hagyod-e az ajtót kettőnk között, vagy kulcsra zárod. Nem is várok más választ erre a levélre csak annyit: „résnyire” vagy „kulcsra”. Bármelyik válasz is jöjjön, bármilyen módon, én majd tudni fogom, hogyan tovább…
Egyetlen esetben lehet mégis így, egyetlen esetben lehet tényleg vége, ha egy harmadik személy van a dologban. Ha esetleg egy kócos zsidólány van a dologban, akivel nem tudok (se elég kócos nem vagyok, se zsidó), és nem is akarok versenyezni. Akkor minden, minden, amit itt írtam, tárgytalan. Akkor csak egyet tanácsolhatok: őt majd jobban becsüld meg bármelyikünknél, mint akihez eddig szerencséd volt…
Budapest, 2009. március 14. 01:43
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése