nyilván sokan tövig

rágtátok a körmötöket, hogy mi a szitu. hát itt a teljes sztori.

csütörtök este kezdődött az egész, amikor már nem bírtam tovább és felhívtam. nem vette fel. aztán küldtem neki egy sms-t: „látni szeretnélek…” tartalommal. nem reagált. aztán még egyszer felhívtam. akkor már felvette. 17 percet beszéltünk, látszólag jó hangulatban, locsogtam-fecsegtem a műtétről, meg minden hülyeségről. valahogy mintha zavarban lettem volna, hogy vele beszélek. végül azt mondta, pénteken 1-ig van órája, utána meglátogat. hurrá. mit sem sejtve öltöztettem már akkor díszbe a szívemet. még éjjel majdnem küldtem neki egy másik üzenetet, hogy: „dejó, holnap találkozunk. már nagyon várom!” de aztán mégsem. jobb is. teljesen hülyét csináltam volna magamból.

pénteken délelőtt még elmentem a boltba, vettem olyan teát, amit szeret, készültem, hogy majd csinálok neki valami könnyű ebédfélét, hajat mostam (nagy kínok árán), csinosítottam magam. szóval készültem ezerrel. 1 órával előbb jött, mint vártam, úgyhogy nagyjából a terveim kútba estek. se smink, se normális ruha nem került rám, úgy fogadtam, ahogy voltam.

mikor meglátott, has nélkül, csak ennyit mondott: „hát… drasztikus…” fú, milyen kedves, nem?? de még ekkor sem sejtettem, hogy mi lesz. nagy hátizsákkal jött, hogy elvigye az erősítőjét, meg a hangfalat. tudtam, hogy szombaton fellép, gondoltam, csak ezért viszi el.
főztem neki teát, enni nem akart (még jó, hogy nem készültem rá jobban), beszélgetni kezdtünk.

önmagától belátta, hogy nagyon geci volt, hogy 3 hétig nem jelentkezett, hogy tulajdonképpen úgy került, mint egy pestisest. belátta, hogy ezzel sokkal jobban megbántott, mintha beszéltünk volna és elmondja a valóságot. de hogy neki nem megy a kommunikáció. hogy sose ment. ő ehhez nem elég bátor.

aztán elkezdte mondani, hogy neki most egyedüllétre van szüksége, mert:

-         16 éves kora óta folyamatosan kapcsolatban van, nem tudott egyik nő között sem pihenni, élni

-         tudja, hogy baromira tehetséges, ezért csinálnia kell a sulit, a gyakorlást, a próbákat, a fellépéseket

-         a jó Sors most megmutatta neki, hogy milyen az, ha megtalálja azt a nőt, aki mindenben megfelel neki, akivel minden jó, és most ez sem kell

-         beszélt Csillával (exnő, akivel együtt lakik) erről az egészről és hogy Csilla azt mondta (és ebben igazat adott neki), hogy nem tudja megbecsülni a nőket. se őt nem tudta, se engem nem tudott. se senkit nem tudott megbecsülni, aki eddig volt neki.

-         az elmúlt 3 hétből 2 hétig csak gondolkodott, és hogy nem érzi/nem érezte, hogy egy pár lennénk, mert egyáltalán nem hiányoztam neki abban a 2 hétben

és akkor rákérdeztem: „most akkor ennyi???” és erre ő: „igen. ennyi.”
ültem leforrázva. folyamatosan az arcom nézte, a tekintetemet kutatta. nem volt flegma, inkább összetört. én olyannak láttam, éreztem.
ekkor rákérdeztem: „de hát szerelmes voltál…” mire ő: „igen. de az valahogy elmúlt…” pfff… ennyi idő alatt… hát ez igazán érdekes…
említette továbbá megint, hogy mi állandóan csak buliztunk, de hogy ő 32 éves, és hogy kell neki egy gát, egy fék, mert ez így nem mehet tovább. erre ismét elmondtam, hogy megint ezzel jön, mert egyszerűen nem adott magának alkalmat arra, hogy megismerjen. hiszen mindig csak buli alkalmával találkoztunk, hogy minden találkozásunk buliba torkollt.
én mondtam neki, hogy ha együtt élnénk, ez egészen más lenne. hogy én egy biztos hátteret tudnék neki nyújtani, ami mellett nem kellene másra koncentrálnia, mint a zenélésre. de hogy ő eddig is mindent önállóan ért el, és ezután is így akarja. ez persze rendben van, mondtam, nem akarok helyette semmit megcsinálni, csak egy nyugodt környezetet teremtenék neki, ha engedné. de nem engedi. nem kell neki. mert büszkébb a büszkénél, makacsabb a makacsnál.
ja, de azt mondta: „attól még bulizhatunk együtt…” mire én: „najó, én ilyet nem játszok. ezt most felejtsd el…” (már megint a kibaszott bulizás. hogy ebből mennyire elegem van!!! hogy én egyébre sem vagyok jó. semmi másra. ez szánalom, hogy ennyit vett le csak belőlem…)
1 órányit töltött csak nálam, kifelé menet még megkérdezte: „azért, ugye nem haragszol???” mire én: „tudod, ahogy a Casablancaban mondja Humprey Bogart: ha te kibírod, én is ki fogom bírni…” ( erre a megnyilvánulásra kifejezetten büszke vagyok) erre ő: „azt a filmet még nem láttam…” én: „alapmű, sürgősen pótold be…” majd az ajtóban ő: „azért adhatok egy puszit?” én: „adjál.” és adott. a szám sarkára. édeset. finomat. mint mindig. rémes volt. akkor majdnem elgyengültem, de mégsem. tartottam magam. kemény voltam és szinte flegma. hűvösen tűrtem a szituációt.
aztán kicipelte a 18 kg-os hangfalat, én pedig becsuktam mögötte az ajtót. az ablakból néztem utána, akkor már küldtem a blogra az üzenetet, ő még utoljára felnézett, majd elment.  az ingjei, meg a zongorája még itt maradt (meg még két dvd is, de arról kussolok mélyen), azokért majd egyszer eljön. ahogy eddig sem volt sürgős neki egyik sem, úgy nyilván ezek után sem lesz az. hozzáteszem, nála van a Flash pólóm, meg még egy könyvem, meg kb. 5000,- Ft-om, amit apródonként adtam neki kölcsön, meg két kajás dobozom… hogy ezeket viszontlátom-e még, hogy eszébe jut-e (leginkább a pénz lenne fontos)… nos, ez nyilván költői kérdés… nyilván nem...

miután lezajlott ez az egész, egyszerűen nem tértem magamhoz sokáig. sírni nem tudtam, az valahogy nem jött. csak kattogott az agyam. leginkább azon, hogy „elmúlt a szerelem.” meg, hogy „nem érzi, hogy egy pár lennénk.” és hogy „nem hiányoztam neki.” csak néztem ki a fejemből, hogy most akkor mi a franc van??? komolyan ezt bírta mondani??? arra jutottam, hogy ez nyilván hazugság. saját magának is, meg nekem is hazudott ezzel. hogy könnyebb legyen kimondani, hogy vége. meg hogy nekem könnyebb legyen ezekkel az indokokkal elfogadni, hogy vége.

a bőgés akkor jött rám, mikor délután 5 körül a Kos felhívott, hogy milyen napom van. mondom: fos. röviden előadtam neki a szitut. erre a Kos, hogy de ő imád, és hogy én szép vagyok. na, erre elbőgtem magam, hogy ne mondjon ilyeneket. meg hát különben is hiába vagyok imádnivaló, meg szép, ha nem kell senkinek. ha jó vagyok, ha tökéletes vagyok valakinek az se jó, ha nem vagyok az, az se jó. kérdezte, hogy mit tehet értem. mire én: „ne hagyj magamra…” erre ő: „sohasem…” na, akkor meg ezért bőgtem. mert tudom, hogy ő aztán tényleg nem fog magamra hagyni. ha van barátnője, ha nincs. bármi is van, mindig törődni fog velem. zokogtam neki a telefonba, úgy, ahogy nemrég nekem bőgött Béta, mikor a Major szakított vele. nem gondoltam, hogy a történelem ilyen gyorsan ismétli majd önmagát. mondta, hogy menjünk majd jövő hét végén a Jazz Gardenbe, mert ott három napig valami fesztiválféle lesz. na, remek, hogy pont jazzre akar vinni, éppen most. de hát ő nem tudhatta, hogy mi a szitu, már azelőtt kitalálta. közben eszembe jutott, hogy lehet, hogy szombaton ott játszik a Bőgős is. először határozottan eldöntöttem, hogy nem megyek el egy koncertjére sem, aztán meg úgy döntöttem, hogy dafke elmegyek! és boldog leszek és kiegyensúlyozott, és kibaszott dögös. és csorogjon a nyála, és folyjék ki a szeme, és egye meg az ótvaros penész, hogy nem érhet hozzám. soha többé.  bár a szakirodalom nem javasolja az ilyesfajta „bosszút”, meg egyáltalán a bosszúállást, én mégis úgy döntöttem, hogy így lesz. a Kos kicsit később visszahívott, és Gordon Ramsey étterméről kezdett beszélni, ezzel elterelve a gondolataimat. nem is tudom, mi lenne velem a Kos nélkül. de tényleg. a sors undorító fintora, hogy éppen a héten lett „halálosan szerelmes”… hogy pont most ismert meg valakit. és nem azért szar ez, mert akkor esetleg velem járna (nyilván soha nem tudna úgy szeretni, szerelmesnek lenni belém, ahogy én szeretném, ahogy egészséges, hiszen ha így lenne, akkor már kinyilvánított volna ilyesmit régen), hanem mert most már a barátnőjével mászkál mindenhová, állandóan vele van, nyilván megcsalni sem akarja csak azért, hogy nekem legyen kivel szexelnem… áhhhh… fos az egész.

6-kor indultam el Banyához, hogy megnézzem a kiállítást, ahol rólam is kirakott egy képet. Judit vitt le kocsival, akivel jót beszélgettem a Bőgősös sztoriról. Banya próbált feldobni, terelni a gondolataimat, de hát nem sok sikerrel járt. más boldogságát látni most alapból nem túl felemelő a számomra, bár persze alapvetően boldog vagyok attól, hogy ő az, de most valahogy semmi nem elég jó. hazafelé a kocsiban együtt érzően szorongatta a kezem , az jólesett. erőt adott. de sokszor csak néztem ki a fejemből és az agyam kattogott. beültünk a Stexbe vacsizni, bedöntöttem egy feles mézesmálnát, meg 3 dl rosét és a pasikat stíröltem. aztán az éjjel-nappaliban már pasiztam. egyszerűen nem bírok magammal.
tudatában vagyok annak, hogy jó csaj vagyok, akkora az önbizalmam, mint az Eiffel-torony, nem vagyok hajlandó a virtuális létre korlátozni az ismerkedést a továbbiakban. sőt. eldöntöttem, hogy nem is regisztrálok sehova újra. nem kell. biztos vagyok benne, hogy a való életben is menni fog az ismerkedés. határozott vagyok, szép vagyok, intelligens vagyok, jó fej vagyok, humoros vagyok, kedves vagyok… mégis mi bajom lehetne???
nyitnak a jó helyek, lehet mászkálni mindenfelé (ZP, Gödör, akármi más…), nem hiszem el, hogy ne jönne össze valami/valaki így. össze fog jönni.
igazából, nem is az egyedüllét zavar (hiszen az elmúlt 3 hónapban kb. egyedül voltam, mintha nem is lett volna senkim), hanem a veszteség, amit a Bőgős elvesztése jelent, meg hogy megint elölről kell  kezdeni az ismerkedést valakivel (és ebbe én már nagyon-nagyon belefáradtam).
és szar, hogy a Trióval se találkozom, pedig nagyon megkedveltem őket. meg szar, hogy egy darab szingli barátnőm sincs, akivel mehetnék bulizni. ráadásul olyan helyekre, ahova én szeretnék… (a Gödörnél mindig iszonyú jó pasikat láttam… leginkább oda vágyom… vállalva a veszélyt, hogy összefutok a Bőgőssel.) szóval sok-sok szar van a palacsintában, de majdcsak kialakul…

péntek délután még gyorsan bejelentkeztem fodrászhoz jövő hét péntekre. vágatok, festetek, normális frizurát akarok végre megint, nem csak egy ilyen fos szénaboglyát. jó testhez, jó csajhoz jó haj dukál. aztán üzentem Barbicseknek (akivel már fél éve nem beszéltem kb. sajnos), hogy az április 3-i Bananas bulira szerezzen nekem jegyet. táncolni akarok, bulizni akarok, ismerkedni akarok. ja, és persze dugni akarok. fűvel-fával-parkettával. mindenkivel.
előre szólok és jelzem, hogy maximális önpusztítás és az összes szembejövővel való dugás következik. egyrészt, mert megérdemlem, másrészt meg mert ki akarom tombolni magam. az elmúlt 5 hónapban éppen eleget szenvedtem és nélkülöztem (akár az orgazmust, akár az udvarlást, a törődést), úgy gondolom, hogy rászolgáltam a nagy visszatérésre.
a péntek délután történése volt még, hogy nekiálltam zöldet szerezni. végső kétségbeesésemben már a Kéményseprőt hívtam, aki persze nem vette fel (rohadjon meg az is!!!), hogy valahonnan fű legyen, mert máshogy nem tudom feldolgozni a csapást. remélhetőleg TG a hét közepére tud szerezni, addig marad az alkohol, mint agytompító.

pénteken, a Stex után hazaérve egyből lefeküdtem. aludni persze nem bírtam, csak az agyam kattogott. hajnali 1-kor végül magamra rántottam a laptopot és írni kezdtem. újra egy levelet. újra Bőgősnek. eldöntöttem, hogy ezt még eljuttatom neki valahogy, aztán hátha… több oldalnyit írtam, majd 2-kor végre elaludtam.

szombat reggel már 8-kor ébren, egyszerűen nem ment tovább se a döglés, se semmi. kattogás, gondolkodás folytatódott. egyrészt azon gondolkodtam, hogy mit írnék még a levélbe, amit az éjjel kezdtem el, másrészt meg az, hogy már nem is olyan jó ötlet, hogy elküldjem neki. hogy inkább a teljes eltűnés, a zéró kommunikáció elvét kellene követni. Vikivel beszéltem. nagyon jólesett, hogy felhívott. már a beszélgetés közben a sírás határán álltam. basszameg a fene, sokat jelent nekem, hogy beszélünk, hogy törődik velem, hogy bátorít, vígasztal. Panni is hívott, ő már pénteken délután is, ez is nagyon-nagyon jó volt. ami a legjobban fáj, hogy TG leszar magasról. még mindig. bármit is mond, így van. azon kívül, hogy próbál nekem füvet szerezni, azt se kérdezte meg egész hétvégén, hogy „hello, Hugi, hogy vagy? élsz még???” remek dolog a barátság, csak semmi értelme, ha egyoldalú. bezzeg amikor nem volt senkije és depis volt, akkor hű de jó volt együtt betépni havonta egyszer, akkor tudott keresni, akkor tudott hívni, hogy elmondja, ha valami gondja van, akkor érdekelte, hogy velem mi van… azóta viszont… áhhh… pedig érezhette, érezte is pénteken, hogy vészhelyzet van. mégsem vette a fáradságot, hogy érdeklődjön egész hétvégén. hogy esetleg eszébe jutna, feljön és eltereli a figyelmem, vagy mit tudom én… bármi… szar dolog ám, hogy újra, meg újra át kell értékelni bizonyos dolgokat és még csalódnom is kell… de a Föld forog tovább. barátok jönnek, mennek, cserélődnek. ezt el kell fogadnom, be kell látnom végre.
szombat délután meccs. na, erről nem akarok beszélni. kb. 2 éve nem játszott ilyen szarul a MU. otthon akkora zakót kaptunk a Liverpooltól, hogy nem fér a szekrénybe. rémes. pedig félig már a bajnoki elsőséget is bebiztosíthatták volna, ha nyernek. de nem. faszok voltak. remélem, Fergie leüvöltötte őket rendesen. rákvörös volt az idegtől, csoda, hogy nem kapott infarktust.
este 6 körül tört rám a bőgés, a zokogás. valahogy akkor jött ki belőlem minden fájdalom a pénteken történtekkel kapcsolatban. magamon kívül, üvöltve bőgtem. hogy nem bírom ki, hogy nem élem túl, hogy hazudott nekem, hogy nem lehet igaz amit mondott. 1 órán keresztül sokkoltam magam. olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy a zongoráját befektetem magam mellé az ágyba, a takaró alá, és az egyik ingjében fogok aludni. nem vagyok normális, tudom. teljesen tönkrementem bele. meg hogy megkérem Tüsit (Gergő barátnőjét), hogy beszéljen vele, kérdezze ki a Bőgőst, hogy most mi a fasz van. hogy van-e valami más indok (esetleg másik nő), vagy sem. hogy tényleg véresen komolyan gondolja, hogy ennek most végleg vége, vagy van remény a folytatásra. hogy esetleg hasson rá, hogy ne írjon le engem teljesen, ha már ennyire összeillünk. csak azt hajtogattam magamban, hogy bármilyen áldozatra képes vagyok, bármit megtennék érte, csak ne legyen vége…

7-kor hívott a Kos, hogy akkor megyek-e velük este bulizni. mondtam, hogy nem, ne haragudjon, de nekem most nem megy, hogy más boldogságát közelről nyomon kövessem (az új barátnője is vele volt természetesen), meg különben se vagyok jó társaság, inkább egyedül akarok lenni, pláne, hogy éppen kinyitottam egy üveg bort. aztán a Tesómmal beszéltem majdnem egy órát. pénteken csak pár szóba meséltem neki a történteket, mert nagyon elfoglalt volt. azt mondja, ő úgy érzi, valami nagyon jó fog történni velem, az életemben, szóval nyugodjak meg. (mostanában bejöttek a megérzései, úgyhogy hallgatok rá) szerinte még az is előfordulhat, hogy pár hónap múlva mégis hiányozni kezdek a Bőgősnek és keresni fog. hogy esetleg kezdjük újra. aztán persze, hogy én erre majd akkor mennyire leszek nyitott, az más kérdés.
szerinte sokat változtam ez alatt a kapcsolat alatt. valahogy érettebben tudtam megítélni ezt a szakítást is, valahogy egészen máshogy viselkedem most, mint mondjuk a Repülős után, vagy még korábban. és hogy látja, mennyi önbizalmam lett, meg hogy legyen is, mert minden okom megvan rá.

beszélgetésünk közben én már írtam magamnak a legújabb CD-t, aminek a DIVAS nevet adtam. csak női előadók szerepelnek rajta. miután letettük a telefont, meghallgattam, max. hangerőn természetesen. üvöltve, néhol bőgve énekeltem a dalokat. közben megittam az egy üveg bort és rendesen berúgtam. eszméletlen módon. (ja, ez az a bor volt, amit Vikiéktől kaptam névnapomra. örök hála érte.)
sajnos elkövettem egy hibát. küldtem Bőgősnek egy sms-t. ezzel az idézettel:
„én gyűlölöm az álmokat,
s te tudod, hogy ez nem panasz.
és nem tudom miért,
hisz sírni szeretnék,
most mégsem könnyezem…
Boldogság, gyere haza,
késő van, gyere haza,
honnan jössz, nem érdekel,
gyere haza, csak ennyi kell…”

ez a dal volt a korona a cd-n, ez az utolsó szám, ezt az egyet még jó párszor meghallgattam. 1 óra múlva már persze bántam, hogy elküldtem az smst. nagy hiba volt. ki kellene törölni a számát, hogy legközelebb részegen, vagy betépve ne csináljak hasonló faszságot. innentől persze teljes kommunikációs zárlatot fogadtam meg. se sms, se levél, se e-mail, se semmi. és ez most komoly. húzom a pipákat a naptárba, hogy lássam, mennyit bírtam ki.
aztán megnéztem a Zene és szöveg c. filmet az HBO-n, majd kerestem pornót, hogy levezessem a feszültséget. aztán még egy South Park rész és eltakarodtam aludni.
mivel hulla részeg voltam, úgy elaludtam, mint a dög.

vasárnap reggel 8-kor felébredtem, adtam a macskának enni, aztán visszafeküdtem. délben keltem fel. lementem a boltba cigiért (természetesen annyit dohányzok, mint az állat), aztán tévéztem. este feljött egy órányira a Kos. beszélgettünk kicsit. aztán kinyitottam egy üveg bort. (ezt még Palitól kaptam névnapomra) nem rúgtam be nagyon, de azért becsíptem. megittam az egész üveggel. hallgattam a Dívás cd-t. kétszer is. üvöltve. már lentről a szomszéd felkopogott, hogy hagyjam abba. 10 után mentem aludni. mégiscsak az ingjében aludtam. nem bírtam ki, hogy ne. 2 körül felébredtem, onnantól reggelig forgolódtam, kattogtam. a Bőgősön, a mellműtéten, minden szaron. tehát hulla fáradt vagyok. hurrá.

a telefonomról elolvastam a kommenteket még szombat este. köszönöm mindenkinek. mindent. nem tudtam még igazán megnyugodni, belenyugodni a történtekbe, de majd ez is meg fog történni. bizonyára. egyszer valamikor…

beposztolom a legújabb levelet is. csak, hogy megmaradjon az örökkévalóságnak. nyugodtan ki lehet nevetni érte, már annyira nem vagyok rá büszke. de megírtam, vállalom. az szerintem nagy szó, hogy elküldeni már nem akarom neki… (ja, amúgy az előzőt sem olvasta. azt mondja, nem tudta megnyitni a csatolmányokat. nyilván nem is akarta. nem is érdekelte. akkor meg minek törjem magam???)

érdekesség: szimbolikus és nyilván sorsszerű, hogy mindkét öngyújtó, amit kaptam tőle, az pont most fogyott ki. az, amit január elsején vett, miután szerelmet vallott nekem, és a legboldogabb voltam talán az egész kapcsolat során, az csütörtökön, egy régebbi, halálfejes pedig ma. nem. nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, meg annak sem, hogy éppen péntek 13-án szakított velem, de azért talán semmi sem véletlen…