a heti első posztra, meg azt megelőzve, hogy hétfőn reggel ne legyen időm írni, már most, vasárnap este lepötyögöm, hogy mi a szitu, aztán rátöltöm Pinire a Pen drive-omra és a melóban meg csak bemásolom. (Pini egyébként a Fur TV egyik szereplőjéről kapta a nevét. az egy kis zöld báb, Enrique Lapeno a becsületes neve, de csak Piniként becézik. a legnagyobb kúrógép mind közül. ja, és a Pen drive is zöld. és kicsi. mondjuk nem szőrös. mindegy.)
nem volt péntek este semmiféle randi, semmiféle megbeszélés. jó szarul alakult az egész. este 7-kor hullán rogytam le a kanapéra, várakoztam, hogy a Bőgős megérkezzen, de hát csak nem jött. nem is keresett. negyed 9-kor csörögtem rá, hogy mi a fet, de kinyomott. aztán este 10-kor újra, mert addig nem hívott vissza. mondta, hogy otthon van, mert szerinte nem maradtunk semmi konkrétumban, várta, hogy hívjam, de mert nem tettem (miért is tettem volna???), így hazament gyakorolni. hát remek. aztán felhívtam a Tesóm, elmondtam neki, majd visszahívtam a Bőgőst. megkérdeztem, nem jön-e mégis át. erre kategorikusan kijelentette, hogy NEM, mert gyakorolnia kell. lesz 3 koncertje, amire nagyon sokat kell gyakorolnia. és most elkapta a fonalat és muszáj. tulajdonképpen, ha találkoztunk volna este 7-kor, akkor se sok ideje lett volna rám. szuper. beszélgettünk még kicsit, aztán benyögtem: „hiányzol bazmeg.” erre ő: „hát gondolom…” pffff… mire én: „egy nő sosem kaphat olyan választ, amilyet szeretne... jóccakát.” elköszöntem tőle, még mielőtt valami kirobbant volna belőlem.
remegtem az idegtől. majd kikúrtam a naptáramat újfent a falra, és elhatároztam, hogy egy darabig én nem keresem megint. nem érdemli meg. aztán eltakarodtam aludni. több szar is volt ebben az estében.
elsősorban nyilván az, hogy nem tudtunk normálisan beszélni, hogy a beszélgetés, amit szerettem volna megejteni, újfent elmaradt és gőzöm sincs, hogy mikor tudjuk bepótolni.
másodsorban, hogy hulla fáradtan csipáztam itt kurva sokáig, amíg vártam rá, ahelyett, hogy már akár este 7-kor lefeküdtem volna aludni.
harmadszor pedig a Kos hívott át, magához, bulizni (valami savanyú pofákkal, de végül is mindegy) és azt is lemondtam a Bőgős miatt.
szóval többszörösen is felbaszott ez a húzása.
szombaton délelőtt felébredtem, senkivel nem akartam beszélni, így a szokásos hívásszűrést állítottam be. csak a családom, TG (aki síel asszem, szóval esélytelen, meg amúgy is tojik rám), Banya és a Kos érhetett el. elmentem a boltba, bevásárolni. újra lencsefőzeléket kívántam. (nade most egy darabig elég, mert már hányok tőle) hazafelé összefutottam Banyával, hazajöttem, főztem, döglöttem a tévé előtt.
megnéztem kétszer az Ocean’s Thirteent, mert a délután folyamán kétszer is leadta az HBO Comedy és egyszerűen nem tudom megunni. most láttam legalább tizenötödszörre.
később még két film az HBO-n, majd bőgés ezerrel. az „el nem küldött levél” ekkor született. Esperanza Spalding egyetlen számát hallgattam, ezerszer, énekeltem és sírtam. Bőgős miatt. életemben másodszor. de nem utoljára.
éjfél után feküdtem le. nagy büszkén behúztam a pipát a naptáramba. a vadiújba. :)
vasárnap tök korán felébredtem, fél 10-től sztondultam a kanapén. semmihez nem volt se erőm, se kedvem. újfent Esperanza számát hallgattam, azt a bizonyost, fél10-től délután fél4-ig. szerény számításaim szerint legalább 100-szor ment le a dal. délelőtt persze újabb picsogás. immár harmadszor a Bőgős miatt.
közben beszéltem a Tesómmal fél órát telefonon. majd a Kos hívott, hogy másfél óra múlva felugrik öt percre, hoz a kajából, amit péntek estére csinált, de maradt belőle. gondoltam, össze kéne szednem magam, de egyszerűen nem tudtam megmozdulni. csak ültem a kanapén, hallgattam a dalt, szívtam a cigarettákat egymás után és a Bőgősre gondoltam. leginkább arra, hogy lassan tudatosul benne, hogy nem vagyok ott a koncertjén, ami 2-kor kezdődött. pénteken még azt mondtam, hogy elmegyek, bár sietek haza, mert 4-kor Ligakupa döntő, amit semmi pénzért nem hagynék ki (és milyen jól tettem!!!!), de hogy 2-kor megnézem, meghallgatom. aztán vasárnapra arra jutottam, hogy nem akarom felkavarni magam. az érzéseimet. ja, hát persze az erősítőjéért sem jött fel. pedig számítottam rá, hogy majd jön délelőtt. tudat alatt talán azért is keltem fel viszonylag korán (vasárnap minimum délig illene aludnom), de nem jött. megoldotta máshogy. inkább, mint hogy ide kelljen jönnie. gondolom én… szóval nem mentem el a koncertjére.
a Kos látogatása könnyekig hatott. úgy öleltem, mint egy riadt állatka. „köszönöm, hogy vagy…” ezt suttogtam neki. láttam, hogy meglepte a reakcióm. ha minden igaz, elkísér csütörtökön a kórházba. muszáj, hogy jöjjön velem valaki, mert nagyon félek. valamiért nagyon bennem van, hogy nem fogom túlélni. tudom-tudom, ez máskor is bennem volt már, de most mindennél erősebb rossz érzésem van.
miután a Kos elment, visszarogytam a kanapéra és folytattam a küppedést tovább. hallgattam a dalt és néztem ki a fejemből.
4-kor kezdődött a meccs, aminek végén, heroikus küzdelemben a MU nyert természetesen. :) tizenegyesekkel. remek mérkőzés volt. kicsit az összeállítás láttán befostam, de Fergie Mesterben muszáj bízni, nagyon jó kis csapatot rakott össze.
az előbb jött Bőgőstől egy sms: „nem jöttél…” válaszom: „feltűnt?” erre ő: „nem” mire én: „akkor semmi gond. :)” most erre mit lehet mondani? pláne, hogy azt írja, nem tűnt fel. hát kapja be. különben sem ígértem meg, csak említettem, hogy lehet, hogy megyek. ő sem jött már többször megbeszélt dolgokra. (például pénteken) egyébként annyira tudtam, hogy írni fog. meg hogy ezt fogja írni. és már készen volt rá a válaszom. csak kicsit korábbra vártam az sms-t.
most viszont bizonytalan vagyok, hogy behúzhatom-e a pipát a naptáramba… végül is én nem kerestem, csak válaszoltam neki. szóval szerintem jár a pont.
ha egyébként lenne vér a pucájában, és igazán akarna engem, akkor most felkerekedne és eljönne hozzám, hogy tisztázzuk, mi a fasz van. de ő nem ilyen. sajnos nem.
sok mindenen gondolkodtam ma is. mikor bőgtem délelőtt. egyrészt azon, hogy most türelmes leszek. 21-én lesz az utolsó koncert, amire annyira készül, amire annyira gyakorol. kivárom a soromat. nem hisztizek, nem keresem, lenyelem még ezt a 3 hetet. végül is annyit kibírtam már. lehet, hogy ezzel a türelemmel fogom elérni azt, amit szeretnék. tudom, ez nagy butaságnak hangzik kívülről, de érzem, hogy így kell tennem.
másrészt azon, hogy ha csütörtökön bemegyek a kórházba (nyilván nem fog eszébe jutni, hogy megígérte, velem lesz, ezért is csődítek már oda mindenkit, akit csak lehet, hogy véletlenül se legyek egyedül , mert most kibaszottul félek), akkor megkérek valakit (remélem Béta is ott lesz, mert ő lenne a legalkalmasabb erre), hogy hívja fel a Bőgőst, hogy „Mariont most tolták be a műtőbe. szerintem nagyon örülne neki, ha itt lennél, mikor felébred…” vagy valami ilyesmi. nem tudom, hogy ez mennyire hülye ötlet, de meg kellene játszani. szigorúan csak akkor persze, ha már tényleg a műtőben vagyok, nem akarok tudni róla, hogy mit reagál, stb. aztán persze ez lehet, hogy kétségbeesett kapálózásnak tűnik, de én még ezt is vállalom. meg az is lehet, hogy leszarná. de az is lehet, hogy a fejéhez kapna: „hű, bazmeg, az ma van??? hova is kell menni???” és már indulna is bűnbánóan… nem tudom. de kíváncsi vagyok.
persze lehet, hogy azt kéne csinálni, hogy ne is tudjon róla. nem szólni róla. hallgatni. megcsinálni nélküle az egészet. aztán majd utólag sajnálkozhat, hogy lemaradt, bár megígérte, hogy velem lesz. egyelőre nem tudom, mit tegyek. (ha van valakinek épkézláb ötlete, véleménye, ne kíméljen)
holnap munka után rendbe kapom a lakást, kitakarítok végre, mert a műtét után úgyse lesz erőm hozzá, nem akarok dzsuvába hazajönni.
szerdán összepakolom a kórházas cuccaim, rendbe teszem magam. majd lemegyek a Kamrába (feltehetőleg a Kossal) egy kicsit, mert megígértem néhány zenészfiúnak a múltkor, hogy megnézem őket, ha ők játszanak ott. (bruttó 23 évesek…) semmi alkohol, semmi éjszakázás, csak a koncert, aztán sipirc haza. még jó, hogy olyan közel van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése