valami nagy baj

van velem. valami nagyon-nagy baj.
tegnap a Tesóm segített a kiadó lakást takarítani, kicsit rendbe vágni. jó nagy balhézás kerekedett persze, meg anyázás, meg káromkodás. aztán meg a végén persze már a könnyeimmel küszködtem, inkább elrohantam haza, mint hogy a Tesóm lássa, sírok.
elmondta ugyanis, hogy mennyire gázul viselkedek, hogy sokszor mennyire kiállhatatlan vagyok és hogy pont úgy viselkedek, mint egy 14 éves kamaszlány. és hogy ez rémes. és szedjem össze magam, és a barátaimmal se úgy bánjak ahogy teszem. hogy fogadjam el a segítő kezeket, vagy legalább ne lökjem el magamtól.
és hogy ne rinyáljak, mert valójában tényleg jó dolgom van, csak hát kurvára szükségem van a műbalhéra, meg hogy a középpontban legyek... hogy erről miért nem szakadok már le.
szörnyű, hogy ilyen kiállhatatlan figura lettem. akik ismernek pár éve, azért erősítsenek már meg abban, hogy nem voltam mindig ilyen...
szerintem az utóbbi 1 évben szaladt el velem a ló. a tavaly nyár nagyon durva volt, aztán Ozorán a megtérés, de ezzel együtt bezárkózás is. majd jött a Bőgős, sunshine happy, és mikor a Bőgős ment, akkor megint csak bezárkózás és öngyűlölet, és mindenki gyűlölése.
rémes vagyok. tényleg. kurvára gáz, és szégyellem magam, hogy így viselkedek. sokszor azt gondolom, hogy nem akarok megváltozni, mert ez vagyok, fogadjon el mindenki így. sokszor meg ultragáz, ha arra gondolok, hogy kit és hogyan bántok meg.
ami még érdekes, hogy ha pasim van, akkor tündibündi tudok lenni. mindenkivel. a pasival meg pláne. szóval akit szeretek, akibe szerelmes vagyok, azzal nem vagyok ám szararc. najó, a Bőgősnek is toltam némi hisztit, egy-kétszer talán, de aztán megbeszéltük és jó lett. tudom, tudom: ideig-óráig...
de hol rontottam el, édes Istenem... HOL????
nem védekezés, de az apám nagyban közrejátszott a személyiség fejlődésemben. másnál is, persze, csak nem mindegy, hogy pozitívan, vagy negatívan játszik közre az illető. sok-sok pozitívumot köszönhetek neki, de még több negatívumot. a személyiségem nem fejlődött, hanem visszafejlődött, vagy ki sem fejlődött egyáltalán.
egy csomó tettemben ráismerek, hogy olyan vagyok, mint apu. és tudom, hogy azt a dolgot pont nem kellene csinálnom, mert hogy utálom, mikor apu is olyan, és mégis. és mégis csinálom. beszólok, puffogok, drámázok, türelmetlenkedek, csinálom a műbalhét, üvöltök, káromkodok, bántok mindenkit, aki az utamba kerül (a családot se kímélve, sőt, rajtuk csattan először). aztán persze beismerem, hogy hibáztam, hogy geci voltam, bocsánatot is kérek esetleg, majd 2 perc múlva ugyanúgy viselkedek. ugyanolyan szarul.
itt bizony szakemberre lenne szükség. vagy egy pszichodráma csoportra, ahova a Tesóm már legalább 2 éve tol, hogy menjek, mert jót tenne. vagy egy pszichiáter.
néha úgy érzem, skizofrén vagyok. van egy énem, a 14 éves kamaszlány, aki dacol mindenkivel, aki várja, hogy megkérdezzék: "na, most kibe vagy éppen szerelmes? na, most hol ittad magad hányásig?", meg babusgassák, meg legyen jóban-rosszban barátnője, akivel randalírozhat örökké, amikor csak akar, megállás nélkül (akinek persze ugyanaz az értékrendje, mint a 14 éves kamasz énemnek), akinek minden feladatot levesznek a válláról, hiszen gyerek még...
a másik énem, a 32 éves felnőtt, elvált nő, akinek saját lakása van, tele van hitelekkel, adóssággal, problémákkal, de van állása, ráadásul középvezető pozíció és most meg még másik melóval is próbál pénzhez jutni. ez a személyiség, aki azért intézi a szükséges ügyeket, aki lakást kiad, hasplasztikára megy, bevásárol, eteti a macskát, öntözi a virágait, ápolja a jó kapcsolatot bizonyos ismerőseivel és persze egyedülálló, tehát pasit keres. de már legalább tanult a 14 éves kamasz hülyeségeiből és nem dől be minden faszinak első szóra.
szóval van ez a két én, amelyek nem bírnak egymással. örökös hadbanállás van. és nagyon-nagyon sokszor, sőt, túlnyomórészt a 14 éves kerül ki győztesen. az a felelőtlen kamasz, aki szívja a spanglit, mert az jó. aki azt mondja, hogy úgy boldog, ahogy éppen él, pedig kurvára látszik, hogy nem az. és ettől nem halad az életem előre, ettől nincs kitakarítva hónapok óta otthon (a kamasznál kupi van és kész), ezért nyavalyogtam túl sokáig a Bőgős után (kamaszkori nagy szerelem elvesztése=dráma...), ezért ücsörgök depisen és befordulva otthon, ahelyett, hogy csinálnék valami értelmeset (a kamasz mindig haragszik a Világra) és így tovább.
egyetlen mentségem lehet minderre, ha érdekel valakit egyáltalán a mentség, vagy bármi... szóval annyi, hogy nekem 14 évesen kurvára kimaradt minden az életemből. mert egy dömper voltam, állandóan kiközösítve, ráadásul egy porfészekben éltem (de ez még nem is akkora baj), viszont tény, hogy ugyebár nem kellettem senkinek, ezért minden buli offos volt.
eljött persze a harmadik X, amikor meg belecsaptam a lecsóba rendesen. minden felelősség a felnőtt nyakamban, viszont 90%-ban úgy élek, mint egy tini. olyan intenzitással és olyan problémákkal.
tök szarul éreztem magam a Tesómmal történt tegnapi beszélgetés után, mert tudtam, hogy kurvára igaza van abban, amit mond. nem csoda, ha elbőgtem magam az utca kellős közepén, fényes nappal.
nem tudom, hogy mi jön ezután. nagyon-nagyon-nagyon össze kellene szednem magam. valami eszméletlen megújulásra lenne szükségem.
ez lesz majd egyébként O.Z.O.R.A. ismét. nem véletlenül várom annyira, mint a Messiást... tudom, hogy ott lesz időm gondolkodni, hogy ott fel fogok töltődni. ott nincs mobil, nincs net, nincs pasizás, csak a zene van. meg tudatmódosítás, persze, lehet köpködni, de a legnagyobb utazásokhoz nem kell messzire menni, elég egy kis segédanyag.
mert bizony ez megint olyan utazás lesz, ami messzire visz majd, meg közel is hoz. szóval, hogy messzire eljutok majd, az életemben, a múltamban, akár térben is (mármint fejben), cserébe ezzel együtt közelebb jutok majd saját magamhoz, a személyiségeim megismeréséhez, esetleges meggyógyításához. meg a kamaszcsajszi totális lekoptatásához.
basszus, azon gondolkodtam, hogy mindig ilyen kiállhatatlan voltam? hogy vajon a férjemmel is így viselkedtem anno??? meg azon is gondolkodtam éjjel, hogy én még mindig szeretem őt. meg hát mindig is szeretni fogom. egyszer azt mondtuk, hogy örökké szeretni fogjuk egymást, azért házasodtunk össze. (jó, volt egy kis érdekszaga, de abban a pillanatban, abban az időszakban, az életünk azon szakaszában mindketten azt akartuk, hogy együtt legyünk örök életre)
hogy ez miért jutott eszembe??? talán azért, mert említettem a Tesómnak tegnap, hogy megtudtam (éppen az osztálytalálkozón... nem véletlenül romboltam szét magam aznap este...), az exférjemnek van barátnője. tegnap megnéztem iwiwen és bizony az adatlapján ott vigyorgott rám a felirat: "kapcsolatban".
az enyémen meg ott szomorkodik az "egyedülálló" szó. persze, nem volna kötelező odaírni, de utálok sunyiskodni.
és akkor elképzelem, amikor apu legközelebb mondja, hogy "miért nem jössz újra össze Zolival (=exférj)?" akkor én azt mondom: "mert már elkelt..." mire ő: "na, persze. ő bezzeg elkelt. te meg sose fogsz..."
mert az apám a váláskor sem engem sajnált, hanem a volt férjemet... és akkor legyen rendben a lelkivilágom??? amúgy meg tudom, hogy szeret, meg mindent megadna, hogy boldognak lásson, de hát olyan szarul kommunikálja ezeket a dolgokat, hogy a három nő, aki vele él X éve, már teljesen belerokkan lelkileg. az élen anyuval. akit mondjuk én 3 éves koromtól 28 éves koromig szinte nem is láttam. mert állandóan dolgozott. csak szombat és vasárnap délelőtt volt velem. akkor meg főzött. egyébként mindig este 9 után ért haza, hipó szagú volt a keze a sok mosogatástól és savanyú cigifüst járta át a ruháját, meg mindenét.
mindebből az következik, hogy kurvasokat voltam az apámmal, vagy egyedül. (Tesóm Pesten, én vidéken, havonta láttam, ráadásul 10 évvel idősebb nálam)
az apám meg frankón fiúnak nevelt. (erre is mostanában jövök rá) szeretem a focit, imádok szexelni, imádok zabálni, szeretem és élvezem a brutalitást, a vadságot (filmben, irodalomban, bármiben). szóval kemény lettem. nem volt bennem sok nőiesség. illetve mitől is lett volna? százXL-es ruhákba kényszerültem, középiskolás koromra lett csak annyi önállóságom és szabadságom, hogy megnöveszthessem a hajam, mert addig mindenki fiúnak nézett, hosszú hajjal meg már kevésbé.
nem is tudom, miért írom le mindezt. csak, gondoltam, apró adalék a megértéshez, leginkább magamnak, hogy miért is lettem olyan, amilyen. hogy miért is vagyok olyan, amilyen. nem túl jó feleleveníteni ezeket a régi dolgokat, de egy terápia alkalmával is úgyis ez történne. és ha az segít, akkor talán így is lesz valami eredmény. hogy kiírom magamból.
fura, mert nem gondoltam, hogy ennyire megborulok pl. attól, hogy az exférjem talál valakit magának... be kell vallanom, kurvaszar érzés. és ebben a Tesóm is megerősített és megértett. szóval nem elég, hogy milyen problémáim vannak (leginkább az anyagiakra gondolok), még ez is odabasz. mert ha nekem is lenne valakim, akkor nyilván leszarnám. (vagy talán akkor se, de mindegy) de így??? persze, hogy savanyú a szőlő... :( én nem kívánok neki semmi rosszat, sőt, találja meg élete párját, aki tényleg passzol hozzá, de basszus... ÉN IS!!!!!

hogy azért napi történésről is írjak: itt van ez a Szilveszter... nos, tegnap Banya nyitotta fel a szemem, hogy a srác iwiwes adatlapján még van közös fotó az exével, meg még külön kép is a lányról (én ezt eddig hogy nem vettem észre??? lehet, hogy az elmúlt 1,5 hétben kerültek oda azok a képek??? az még nagyobb gáz...), vagyis még eléggé a múltban él. viszont megbeszéltük, hogy vasárnap felmegyek hozzá, dvd-zünk, meg dumálunk, meg talán ott is alszom...
persze jött a para, ahogy megnéztem az ex fotóit, hogy én hozzá képest hogy nézek ki... de ma reggelre ezt is letisztáztam magamban. hogy tulajdonképpen vesztenivalóm nincs. ha netán az ágyba kerülünk, "olyan" helyzetbe, és már nem marad rajtam ruha, és valami problémája lesz, akkor fuck off és ennyi. vesztenivalóm nincs, hiszen nem kötődök hozzá semmilyen szinten. szóval leszarom magasról, hogy fogok-e tetszeni neki, vagy sem. és igyekszem majd nem túlkompenzálni a gátlásaimat. inkább csak adni magam, aztán kell vagy sem. ennyi. :)

tegnap este éppen ötödszörre néztem meg az O.Z.O.R.A. Fesztivál 2006-2007-es dvd-jét... van egy cuki dj: TRISTAN, és idén is jön... úrjézus... akkora zenét tolt 2007-ben, hogy egyszerűen kész. (én nem vagyok az a fajta, aki a "cuki" jelzőt csak úgy aggatja, talán még nem is mondtam pasira soha ezt, de Tristan... bazeg... hát a tökéletes férfi számomra. mind korban, mind kinézetre... ahhh... biztos valami nagy geci, bár a szemei inkább egy nagyra nőtt gyerek mentalitását tükrözik) na, meg a többi is. ma kinyomtattam a fellépők névsorát és már bejelöltem, hogy kik azok, akiket tuti hallani akarok élőben... az járt a fejemben este, hogy miért nem jönnek rá az emberek, hogy ez a fesztivál jó. hogy nagyon-nagyon jó. hogy egyszerűen kihagyhatatlan. ha szereted a goát, ha nem. olyan feelingje van az egésznek, hogy a BalatonSound, meg a Volt, meg minden elmehet a picsába. persze, a zenei felhozatal egysíkúnak tűnik, meg annak számít a többi fesztiválhoz képest, mégis... áhhh... ezt nem lehet elmondani. tudom, hogy sokaknak ez csak egy drogos, "dobálós" fesztivál (jaj, amúgy melyik nem az??? vagy máshol inkább piálnak, na, mindegy. utálom az ilyen hozzáállást egyébként...), pedig ez annál sokkal több. ha valaki képes nyitottnak lenni, akkor hatalmas élményben lehet része.
azt a dvd-t meg kérje kölcsön nyugodtan bárki, aki meg akarja tudni, hogy miről beszélek. vagy jöjjön velem augusztusban Ozorára. :)