vártam ma a

kommenteket, mert látom, hogy elég sokan olvastok mostanában. vártam, hogy akár ilyen (hülye picsa vagy nem veszed észre???) vagy olyan (sajnálom, hogy ez történt) vagy amolyan (mit foglalkozol vele? lépj tovább!) üzenetek jönnek, de nem jött semmi.

belegondolva... nem lennék a Ti helyetekben sem. kurva nehéz most okosat mondani. jó, persze, belémrúgni mindig esedékes, de talán már látjátok, hogy velem mostanában olyan dolgok történnek, hogy erre már nem lehet mit mondani. egyszerűen ver az Isten, vagy a Sors, vagy nem is tudom mi történik... egyik borzalomból és csalódásból a másikba lépek, és ez mára már szinte mindennapos. 

ha lefekszem valakivel elsőre, az a baj, ha nem, az a baj. ha neten ismerkedek, az a baj, ha nem ott, az a baj. ha fiatalabb nálam, az a baj, ha idősebb, az a baj, ha egyidősek vagyunk, akkor az. 

mi történik??? mégis van valakinek bármilyen ötlete (hímzőszakkörön kívül), hogy lehet ezeket túlélni? egyáltalán hogy lehet a mai világban egy fullra eladósodott, egyedülálló, 33 éves nőnek talpon maradni Budapesten? hogyan? 

őszintén szólva, már én is csodálkozom magamon, hogy ilyen erős vagyok. régebben ezen sokkal jobban kiborultam volna. még a bőgős idejében ugye hogy kész voltam. 

pedig TG óta nem volt férfi, aki ekkora hatást tett volna rám, mint a Szűz hétfő este. TG-vel az első randink 2007. május 26-án volt. lassan 3 éve... és akkor mi történik? kifogok egy ilyen faszpörgettyűt. de ha ez lenne az első, akkor észre sem veszem. de mostanában csak ilyenekbe futok bele, és most már kurvára unom.

és azt se lehet mondani, hogy annyira hajtanám ezt az ismerkedést. egész nyáron semmi randi, most is már lassan 2 hónapja nem keféltem, de randim se nagyon volt. és nem voltam rágörcsölve egyikre sem. egyiket se hívogattam, meg nem írogattam nekik, meg nem lettem beléjük szerelmes 2 perc alatt. és tessék. 

akkor is mi a vége? lapát.

kivel van a baj? velem? a pasikkal? a Világgal? valaki mondjon már valamit... könyörgöm. hogy meddig fog ez tartani? hogy mit csinálok rosszul? hogy miért kapom mindezt? 

pedig én egy kedves, aranyos, intelligens, humoros, jó fej nő vagyok. ja, lefogytam 45 kg-ot 3 év alatt. és akkor? akkor már nem is vagyok ember? ja, és 33 éves múltam. ez a csoroszlya kategória? akkor már ássam is el magam? lassan egyre biztosabb, hogy gyerekem már nem lesz. mert mikor, meg kinek, meg hova, meg mire?

de hogy egyáltalán nem kellek senkinek?... se a soványnak, se a kövérnek, se az okosnak, se a butának... vagy csak dugna mindegyik, vagy még azt sem. hogy ezekről a parádés dumákról meg már ne is beszéljek, amit mindegyik előad, hogy így meg úgy. aztán lófasz, esti fény az egész.

nagyon el vagyok keseredve. nagyon-nagyon. teljesen kilátástalannak látok mindent. és jön megint a szájbabaszott, istenverte karácsony, aminél nincs dolog amit jobban gyűlölnék, és újra egyedül kell végigcsinálnom. és ebbe belegondolva máris potyognak a könnyeim, bár a munkahelyemen ülök. 

és a tavaly karácsonyom is egy mekkora fos volt, mert a bőgős akkor is mekkorát alakított. hogy szakadna rá arra is az ég, meg amit gondolok. egy raklapnyi disznószar, az. 

komolyan, csodálkozom, hogy még életben vagyok. hogy nem ülök otthon bőgve tegnap este óta. nem, nem az ereimet vagdosva, egyszerűen csak otthon ronyózva. a mai napom is itt a melóban olyan volt, hogy többször megfordult a fejemben napközben, hogy felállok, összepakolok és hazamegyek. nemcsak a tegnap este miatt álltam a sírás és az idegbaj küszöbén, hanem még a munkahelyem miatt is. teljesen kivagyok. kész. nem tudom, hogy lehet-e még ezt az érzést, meg ezeket a helyzeteket fokozni. nyilván nem. illetve nagyon remélem, hogy ez volt a csúcspont, és innen már csak jó dolgok jönnek.

MUHAHA! ezt én se gondoltam ám komolyan.