nincs szerencsém idén

a péntek 13-ákkal. bár tegnap nem 13-a volt, de péntek, és pont úgy éreztem magam egész nap, mintha a jövő heti 13-át előre hozták volna egy héttel. egész nap a fos kedv, a hullámvölgy, a mindenki hagyjon békén és elegem van a Világból hangulat. be is vonzottam minden szart, amit csak lehet ennek ürügyén.

kezdődött ott, hogy délután felvetettem a Csillagásznak, mi lenne, ha nem mennénk a Zeneakadémiára. azt mondta: semmi, ő sem érezte az éjszakai koncertezést. (bravó. mégis mikor akart szólni?) ez eddig nagyjából rendben is van, de aztán 4-kor végeztünk mindketten, de egy szó nem volt róla, hogy akkor a koncert helyett mit csinálunk, mikor találkozunk.  hazajöttem és éreztem, hogy ez a fiú aztán nem fog engem keresni.

próbáltam elterelni a gondolataimat, hallgattam a Bartók Rádiót, feküdtem a kanapén betakarózva és pihentem. iszonyú fáradt voltam. egyszer csak jön egy sms. a Bankomtól. terhelés 75.000,- forint. megnézem közelebbről. APEH inkasszó a céges számlán. parádés. nem tudtam mi hiányzott. a fél fizetésem oda. már szinte bosszankodni se tudtam, egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy megint itt a karácsony, és nem hogy ajándékokra nem fog telni, de nagy valószínűséggel az éhenhalás küszöbén állok, a számláimat nem fogom tudni kifizetni, hacsak nem pumpolom megint a Tesómat, akinek szintén nincs miből adnia és a többi… pár könnycsepp legurult az arcomon. aztán hívott Anyu. elkeseredésemben (bár nem akartam neki fájdalmat okozni) benyögtem, hogy mi van, hogy ugrott a fizum fele. erre mondja, hogy a héten kapta meg a levelet az inkasszóról, csak elfelejtett szólni és hogy ez most mennyire bántja. mert ha tudom, hogy inkasszó van a számlán, akkor nem utaltatok oda lóvét, hanem megoldom valahogy másként. vagy, azonnal leemelem ami rajta van, mikor megérkezik. de hát a fene gondolta, hogy ez van. (mondjuk, valamilyen szinten jobb, hogy így történt, mert már ugye a végrehajtáson volt az ügy, és ha nem sikerül nekik inkasszóval megszerezni a pénzt, akkor mennek Anyuékhoz a végrehajtók, és abba meg jobb nem belegondolni…) Anyu javasolta, hogy ma délután kérjek Aputól segítséget. hát pont erre vágytam, hogy megint kérincséljek… egyáltalán nem az én stílusom.  mindegy, ebben maradtunk.

ezután, mivel már éppen a földön feküdtem és az Élet páros lábbal rugdosta a vesémet, bár megfogadtam, hogy én aztán nem jelentkezek Csillagásznál, mégis küldtem neki egy sms-t. valami ilyesmi volt, hogy „Hello! Micsi? Én éppen a zsilettet keresem. Nincs ami feldobjon… :(”
erre jött a válasz, hogy: „Szia! Remélem nem találod meg! ;) Csináltam egy cigit, a Hardwired c. filmet nézem, később megyek a Dieselbe behajtani, ha lesz pénz.” erre én: „Az remek.” ennyit tudtam kihozni magamból. bár akkor már éreztem, hogy gáz van. hogy valami nem kóser. fájt, hogy velem nem is akar találkozni. és akkor itt jött a válasz: „Sajnálom. Súlyos érzelmi válságba keveredtem. Lehet, hogy korai volt az a csók.” az Élet ezzel vitte be a legszebb, legkeményebb, legcélzottabb rúgást, egyenesen a koponyámra irányult. az acélbetétes bakancs, amivel rugdalt, fémesen csengett a fülemben. kezdtem elveszíteni az eszméletem és valami homályos mélységbe zuhantam.

na, parádés. tulajdonképpen ennyi. Csillagász egy sms-ben, 1 hét után le is pattintott. azt nem mondhatom, hogy szakított velem, hiszen igazából nem volt mit szakítani, de le lettem koptatva 1 hét után. ezt egyszerűen nem hiszem el.

de a legdurvább, hogy én pont ugyanígy éreztem és gondoltam az egész szitura. persze, örültem a csóknak, de miután csütörtök hajnalban elment, és leültem elszívni még egy cigit és átgondolni, hogy mi van, én sem voltam benne egyértelműen biztos, hogy akkor most minden sínen van, és hogy akkor innentől fáklyás menet az egész. csütörtökön még ment az örömködés, de már este, mikor ő szeretett volna velem találkozni, meglepő módon én offoltam. pedig elvileg nem vagyok ilyen. az elején minden időt kihasználva szeretek a másikkal együtt lenni. csütörtök este meg mégsem akartam már, hogy vele legyek. és nyilván ezt ő is megérezte, hiszen önmagától döntött úgy, hogy akkor nem jön fel és hazamegy. pedig hozott volna nekem kaját, már az is nála volt. aztán mindent egyedül evett meg otthon.

aztán a péntekről már végképp ne beszéljek, amikor is valóban úgy ébredtem, hogy ez az egész korai, és egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy működhet, hogy akarom a dolgot. és a pénteki beszélgetésünk is lapos volt, meg kevés. bár sokat melózott, de máskor mindig írt valamit, most meg nem. és hagyott úgy kilépni chatről, hogy az estével kapcsolatban semmit nem pontosítottunk. érdekes, hogy ugyanúgy bizonytalanok voltunk a másikkal kapcsolatban. csak én erről neki nem beszéltem.

ahogy megkaptam a lepattintós sms-ét, akkor aztán már tényleg a pengét kerestem és arra vágytam, hogy miközben hosszában vágom fel az ereim és a véremmel festem ki a lakást, közben valaki taszítson le a Taigetoszról, mert semmi létjogosultságom ezen a Földön. taszítsanak le onnan, sőt, rugdossanak addig, amíg még mozgok és lélegzem. mert hogy mi a fasznak élek, azt nem tudom.

nem volt nekem elég persze ez. gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. adjunk neki. nem lett volna szabad, de kis idő múlva a következő sms-ezés zajlott le köztem és a Csillagász között:

én: Basszus, annyira szép kezed van…
Ő: A tiéd is szép ;)
én: És az orrod…
Ő: A nagyapámtól örököltem
én: Az öreg Barcsai…

aztán később megint
én: Bizony korai volt… De vajon lehet-e meg nem történtté tenni?
Ő:  (küldött egy üres üzenetet, mintha egy tiszta lap lenne)
Ő: Mindent lehet…
én: * (ez egy felfedezetlen csillag neki)

és ennyi. erre már nem válaszolt. mit is írhatott volna? természetesen egyértelmű, hogy ennek ennyivel vége is van. az, hogy én még utána kapirgáltam, csak ront a helyzeten. hogy ő nem fog keresni többé az világos. és ha van egy kis eszem, akkor én sem fogom. nem égetem magam tovább.

na, hát akkor téli depresszió szevasz. jó, hogy jöttél. ahogy elnézem, sokáig maradsz. talán örökre. ki tudja? talán az „örökké” nem is tart majd olyan sokáig. hogy ennek ez egésznek nagyon hamar vége lesz. mert véget vetek neki. mert elegem van. furcsa, de már sírni sincs erőm. és bár tegnap még áradoztam a Tesómnak a Csillagászról, ha ma megkérdezi, hogy mi volt, nem is tudom mit mondok… basszus, mennyit tudnak változni a dolgok egy fél nap alatt??

és a legszebb, hogy ma reggel arra ébredtem, hogy ismét a volt férjemmel álmodtam. ez mostanában már előfordult. a hétvégén, Anyuéknál is volt egy zavaros álmom, de annak is az volt a lényege, hogy az exférjemmel vagyok, hogy újra összejöttünk és full happy minden. és ma reggel megint. jézusom. azt az embert sírnám vissza? nem. nyilván nem őt. csak a helyzetet. hogy nem nyomorogtam amikor vele voltam és volt valaki mellettem, akit lehetett szeretni. aki persze viszont szeretett. még ha a szakításkor azt is mondta, hogy „örülj, hogy elviseltelek…”, azért ő szeretett engem. talán az egyetlen férfiként az életemben. najó, tudom, hogy a Bőgős is szeretett, csak az nem tartott ki sokáig.

azt hiszem, a Rákokat is kihúzom a listámról. ugyanolyan veszélyesek számomra, mint a Halak, vagy a Skorpiók. nem nekem való ez a szeszélyesség, csapongás. tudom-tudom. jelen esetben én is ugyanúgy éreztem, mint a Csillagász. hogy nem voltam biztos semmiben. de hát esetleg ha beszéltünk volna róla… fura, mert csütörtökön még annyira a csók lázában égett. hogy milyen jó volt, meg finom, és hogy vágyik még rá. és ő indítványozta, ő nyomatta aznap is, hogy találkozzunk. aztán meg… aztán meg ez a vége. most persze gondolhatnám, meg bízhatnék abban, hogy keresni fog, de hát úgysem ez lesz. meg mégis hogyan folytatnánk ezek után? az a csók megtörtént. meg a pénteki sms-ezés is. ezt nem lehet meg nem történtté tenni, bármennyire is szeretnénk. de szeretnénk egyáltalán, hogy meg nem történtté tegyük? szerda éjjel mindketten úgy éreztük, hogy helye van annak a csóknak. hogy nem bírjuk tovább, ha nem történik meg. de át lehet ezen ugorni? lehet ezután megint helyeskedni, egymás kezét fogni hetekig úgy, mintha mi sem történt volna? nyilván nem. és ezt ő is tudja.

„súlyos érzelmi válságba keveredtem. lehet, hogy túl korai volt az a csók.” na, hát ez a szakítós duma megérné, hogy a szakítós blogon kössön ki… de komolyan. de miért kapok én még mindig ekkora pofonokat? mit rontok el állandóan? tegnap hazafelé a szokásos nagyképű és felelőtlen közlekedési módszerem választottam. arra vártam, hátha elüt egy autó, vagy a villamos, vagy bármilyen hatalmas jármű. hát… nem voltam elég felelőtlen, mert nem sikerült. de benne volt a levegőben. már éreztem a vesztem.

és akkor ma délután, a kórházban, kezdjem el mondani Apunak, hogy gáz van. nem is tudom. ennél a szitunál meg aztán végképp nincs más jobb, mint beülni egy kád forró vízbe és kivéreztetni magam, miközben az utolsó spanglimat szívom…