mire hazaértem tegnap

teljesen elszottyadtam azoktól a dolgoktól, amiken agyaltam itt délután. a bőgésig sikerült hergelnem magam. teljesen kiborultam.
hazafelé persze csak Flasht bírtam hallgatni, hogy a feszültség csillapodjon, de csak feltúrázódtam annyira, hogy otthon már a tükörbe magyaráztam és sírtam.
az a bajom, hogy emberek különböző nickek mögé bújva baszogatnak, mert csak azt látják egy paraméteremként, hogy 165 cm és 70 kg. és akkor én bizony túlsúlyos vagyok. és akkor én már egy kövér disznó vagyok és fogyjak le.
és ezeknek az embereknek lövésük sincs arról, hogy nekem milyen 3 évembe telt, hogy ne 120 kg legyek, hanem csak 70. hogy mi van a hátam mögött.
és persze, ne foglalkozzak a tahókkal, meg a bunkókkal, meg ne pazaroljam rájuk az időmet, meg minden. ez jogos.
csak... csak mikor az ember 3 ilyen éven túlvan, és a rengeteg szívásnak, szenvedésnek az az eredménye, hogy én mások szemében még mindig egy kövér csaj vagyok, akkor azért elgondolkodom azon, hogy volt ennek az egésznek értelme??? mikor még szerdán este is a Gödörben egy 20 év körüli nyikhaj picsa beszól, hogy: "disznó". mármint a külsőmre célozva. akkor volt értelme???
3 évnyi gyötrelem, és hol tartok most? van egy lakásom, halom adósságom, alig tudom kifizetni a rezsimet. a testem még mindig nem olyan és soha nem is lesz olyan, mint amilyennek lennie kéne 33 évesen, ráadásul öregszem, ja, és persze egyedül élek.
MEGÉRTE??? kérdezem én. MEGÉRTE???
és ezzel a tudattal kelve és feküdve minden nap ne pusztítsam önmagam??? mi a faszra mentem ezzel az egésszel, ami a hátam mögött van? mire?? több lettem tőle??? max. szétkúrattam magam. ennyi. semmi több. egy perccel sem lettem több. és semmivel sem lett jobb az életem. talán még inkább rosszabb, hiszen nyomorgok, a pénzügyi helyzetem finoman szólva is siralmas.
én értem, amit Csírabácsi mond. hogy ne pusztítsam magam, meg mosolyogjak, meg mittomén. igaza van. persze. tudok ám mosolyogni is, nincs is ezzel gond. meg hogy ne ragaszkodjak görcsösen az álmaimhoz. miért is ne??? egyetlen álmom van: valakivel egyszer boldogan élni végre. miért ne ragaszkodjak hozzá? na jó, ne görcsösen... de könyörgöm... 33 éves vagyok... mi lesz velem??? mikor lesz gyerekem??? mikor lesz nyugodt, boldog életem??? MIKOR??? várjak türelmesen, hogy eljöjjön az Igazi? ne társkeresőzzek? ne pasizzak, csak járjak ide-oda és várjam, hogy megszólítson valaki? meddig??? még 1 évig? 2-ig? vagy 10 évig??? úrjézus... MI LESZ VELEM???? (ráadásul a szüleim a bánatba fognak belehalni lassan, hogy nincs senkim, nekik nincs unokájuk, egyedül sanyargok és nyomorgok... áhhhh...)
és továbbra is csak azt tudom mondani a "külalak" dologra: akinek nem volt ezzel problémája soha életében, az nem tudja, hogy mit élek át. nem tegnap óta, hanem 33 éve...
igenis basz, hogy ebben a testben, ebben a külsőben, amivel most jelenleg rendelkezem, kibaszott sok munka van. és ezt nagyon kevesen tudják rajtam kívül.
és nagyon kevés az az ember, aki rám kíváncsi. hogy ki vagyok igazából. a Bőgős például ilyen volt. mert megismerni. mert udvarolni. akarta tudni, hogy ki vagyok, mit gondolok. rengeteget beszélgettünk anno.
a Kos dettó. soha nem foglalkozott a külsőmmel. már az első alkalommal a belsőm fogta meg. emlékszem, miután nemtom hány órája beszélgettünk, az ágyon fekve, és mivel úgy találkoztunk eleve, hogy mi majd szexelni fogunk, de először csak dumáltunk, szóval feküdtünk az ágyon egymás mellett, szuszogott a nyakamba, majd egyszercsak megszólalt: "nem merek hozzád érni, mert félek, egyből szertefoszlana a barátság, ami kettőnk között kialakult..." tehát megfogta a belsőm, az, hogy milyen vagyok tulajdonképpen. és aztán a testemre sem húzta el a száját. és azóta sem, soha. (na jó, március 5-én látott utoljára meztelenül... igen. a műtét napjának reggelén még lefeküdtem vele... és nem bántam meg...) és igen, ő a legjobb Barátom. mármint fiúbarátom. :) és emellett nyugodt szívvel kitartok. :)
szóval higgyétek el, hogy ti, akiket soha nem aláztak meg, sajnáltak le, közösítettek ki a külsőtök miatt, szóval Ti nem tudjátok, hogy milyen érzés ez. el sem tudjátok képzelni. és hiába nyugtattok, meg csitítotok, ez nem hat rám, mert tudom, hogy egyikőtök sem érezheti át egészen azt, ami velem történik születésem óta.
lelkileg sérült vagyok emiatt, nem tagadom, sőt, belátom. de attól, hogy azt mondjátok, szarjam le a hülyéket, még nem fogok meggyógyulni. csak az elfogadás tenne pontot a dolgok végére, de arra most hiába várok.
két férfi fogad el jelen pillanatban teljes valómban:
- az egyik a legjobb Barátom
- a másik 2200 km-re van (persze, tudom, ő nem fogad el, hiszen nem járunk együtt, de akkor is úgy tekintem)
szóval a helyzetem, úgymond, rémes. és nem látom a kiutat. ha rommá műttetném magam, akkor se lenne jobb a helyzet. egyszerűen beleőrülök már ebbe az egészbe. teljesen megkattanok.
én próbálkozom, csinos ruhákat hordok, szépen sminkelek, aranyos vagyok és kedves, mégsem kellek senkinek. ráadásul nem is ülök mindig otthon. eljárok ide-oda. mit kéne még tennem??? tudom, mondjak le a társkereséről, aztán akkor majd egyből jön valaki.
most őszintén. ez bárkinek sikerült már az életben? hogy csírájában elfolytotta a vágyakozását valaki iránt (nem konkrét személy, csak egyáltalán hogy legyen valakije) és akkor lett valakije??? hagyjuk már a süketelést, meg az önámítást. lófaszt nem ér az egész.
hú, most megint felhergeltem magam. picsába. újra dohányzom persze. na jó, nem annyit, mint korábban, de dohányzom. mindegy.
tegnap annyira fáradt voltam, hogy mégsem mentem el a LuMúba. inkább haza. sorozatokat néztem, tekertem, ennyi. 9-kor úgy 10 percnyire rászívódtam a telefonomra és a Bőgős képét nézegettem, puszilgattam, meg beszéltem hozzá. rettenetesen hiányzik. nem tudom elmondani mennyire. de nem írtam neki. bár kurva nehéz megállni, de nem. 3 hete nem láttam. 3 hete nem hallottam a hangját. ilyen még nem is volt, mióta ismerem. bele fogok dögleni. :(