egyszer azt gondolom, hogy bárcsak költöznénk össze, bárcsak próbálnánk meg együtt, hogy működünk-e vagy sem. még akár úgy is, hogy "lakótársként". nem is kell együtt aludni, egy ágyban, lehet külön szobája, élettere... hiszen semmi vesztenivalónk nincs. ha nem jön össze, akkor elköltözik (bár nyilván nem akar már ezredszer költözni, ezt mondjuk megértem), illetve nekem nyilván fájni fog (de ennél sokkal durvább dolgokat is túléltem már), de ha meg összejön, akkor lehet, hogy észre sem vennénk, és boldogan élnénk míg meg nem halunk.
olyankor főleg eszembe jut ilyesmi, mikor ilyen levelet kapok, mint tegnap este: "Nagyon örülök hogy láthattalak, hogy mellettem aludtál. szeretek Veled lenni."
ilyenkor is motoszkál a fejemben azért, hogy persze, együttélés, de mekkora boldogságban? vagy hogyan? én boldog lennék, ha sokat lennénk együtt. lényegében most is ez van, de hát ha ennyire jó minden, akkor miért ne lehetne még több belőle? szóval a boldogság... meg a szerelem... amit nem lehet kikényszeríteni, meg nem lehet pénzért megvenni, meg semmi ilyesmi. az vagy van, vagy nincs, de esetleg kialakul, vagy nem tudom.
az egyik oldalról meglévő érzések, gondolatok mennyire hatnának a másikra? mire lenne ez elég? idővel kialakulna-e még több esetleg mindkettőnk részéről? főleg, ha esetleg Zé belátná, hogy eszemben sincs birtokolni, meg definiálni, meg bemutatni a szüleimnek, meg ásó-kapa-nagyharang, meg ilyenek...
csak arról lenne szó, hogy két ember, aki nagyon-nagyon jól érzi magát a másikkal, és annyira egy húron pendülnek, hogy az már csodaszámba megy, az lehetőség szerint minél többet legyen együtt.
ráadásul ez tényleg nem jelenti azt, hogy egymás seggében állandóan, és a "hol voltál?" és "mit csináltál?" kérdések záporoznának. nyilván, valamilyen szintű elkötelezettséget jelentene ez mindkettőnknek, de csak ésszel. amíg az mindkettőnknek jó. de részemről ez teljes mértékben megoldható. minden megerőltetés nélkül.
másszor viszont azt gondolom, hogy "nemakarlaklátnitöbbé" és ki kell mondani, és végleg véget kell vetni annak a kapcsolatnak, ami köztünk van, mert ennyi és ne tovább.
és folyamatosan csak őrlődök a két gondolat között, és nem tudok dönteni, hogy mi lenne a helyes, hogyan kellene lassan 7 hónapnyi ismeretség után, egy alapvetően harmonikus kapcsolatban lépnem.
én igazából élvezni szeretném a társaságát ameddig csak lehet, amennyit csak lehet, amikor csak lehet. minden béklyó és kötöttség nélkül. úgy, hogy mindketten élvezzük. persze, nem biztos, hogy ezt csak egy fedél alatt lehet, de talán praktikus és előrevivő lenne/lehetne... nem tudom. ki tudja? a puding próbája az evés... :)
leszögezném, hogy itt nem arról van szó, hogy nekem feltétlenül szükségem van valakire, mert
1. nem tudok magammal mit kezdeni egyedül (mert tök jól elvagyok, ámbátor igen, nyavalyogtam itt a magány miatt... de hát melyik egyedülállónak nincsenek ilyen gondolatai? emberek vagyunk, ez normális...)
2. kétségbe vagyok esve, hogy nekem már nem lesz senkim és most kell azt megfogni, aki éppen "van" (nem vagyok kétségbeesve, mert bár vannak mélypontok, de alapvetően nem vagyok elveszett ember, inkább csak magasan van a léc, és kurvára nem ugrotta meg senki azt a lécet Zé óta)
tegnap este a fent idézett sorokra nem tudtam máshogy reagálni, mint hogy jöjjön át meccset nézni és aludni. át is jött. meccs után még lementünk fagyizni, aztán beájultunk az ágyba. reggel én eltakarodtam körmöshöz 7-re, Zé még maradt nálam, ébredezett. :) de most már ő is dolgozik. :)
Zé beleolvasott a blogba egyébként megint. valahogy sejtettem, hogy meg fogja tenni. emlegette is, hogy mi van az új kollégával, akire szemet vetettem... nem kell túlkombinálni a dolgot, de egy hangyányi féltékenységet éreztem a kérdésben. mondom, ez nyilván hülyeség, meg szerintem én csak szeretném, hogy féltékeny legyen... áhhh... ezt se tudom. :)
a jövő héten újra kezdem az edzést (igen, majdnem 2 hetet kihagytam), gyötröm magam, ameddig csak bírom. muszáj. ez a pacaltest teljesen kiborító. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése