végleg tisztáztunk mindent

Zével tegnap este. de addig rengeteg minden történt velem...

kezdve ott, hogy csütörtökön elküldtem a zaftos levelemet Zének. aztán este hamar lefeküdtem.

pénteken, élvezve, hogy nincs tovább a hét, rohantam a délutáni programomra, a látóhoz. Barbiék rávettek és nem bántam meg.

sok mindent mondott, megdöbbentő volt az 1 óra, amit beszélgettünk... 

ami számomra, többek között, lényeges, és az olvasók számára is érdeklődésre adhat számot, az, hogy nem Zé az én emberem. el kell őt engednem. sokáig és nehezen fog menni, de el kell elngednem és le kell zárnom a múltat, mert nem őt jelölte ki nekem a Sors, hanem valaki mást. Zével sohasem leszek boldog. nagyon sok és nagy szomorúságot fogok érezni, de le kell küzdenem. el kell tüntetnem a szomorúságot magamból, ezt kell tennem ahhoz, hogy megtaláljam az Igazit, aki valahol már rám vár... 

teljesen felvillanyozódtam a hírektől, és úgy éreztem, tényleg ez a Sors, ezt kell tennem, és úgy kezdtem el gondolni Zére azonnal, mint valóságos Barátom, akihez nem fűznek érzelmes szálak. pont, ahogy jött ez a megkönnyebbülés, akkor kaptam a levelet Zétől, amit kiposztoltam. ez azért megint kicsit összetört, meggyötört. (megmondta a látó: nem lesz könnyű, de el kell engednem)

a csajokkal megbeszéltük még este, hogy kinek mik a hírek, nagyon klassz estét töltöttünk együtt. majd én már hazafelé próbáltam hívni Zét, hogy beszéljünk. hogy elmondjam neki, teljesen megkönnyebbülve, hogy nem ő az én utam, megértettem, stb. nem tudtam vele beszélni, kértem, jöjjön át szombaton.

itthon aztán még elmélkedtem magamban, és valahogy átfordultam abba az irányba, hogy mi van, ha a látó, meg a dumája, csak egy humbug. hogy nekem igenis ki kell tartani Zé mellett, hiszen, lássuk be, a levele felért egy vallomással. azt gondoltam, hülyeség lenne elengedni, hiszen annyira jó minden, ebből még lehetne valami mégjobb is, hiszen már ismerem a gondolatait, érzéseit nagyjából, mármint a velem kapcsolatosakat.

ezzel a gondolattal hajtottam álomra a fejem. aztán szombaton egy könyvet olvasgattam, amit kölcsön kaptam még tavaly nyár elején, azóta is nálam van (szánalmas vagyok, igen), és még csak most kezdtem hozzá, hogy elolvassam (full szánalmas vagyok). ez a könyv, egy örök klasszikus: dr. John Gray: A férfiak a marsról, a nők a vénuszról jöttek. mindenkinek melegen ajánlom a figyelmébe, aki még nem olvasta, és kíváncsi arra, hogy működik a másik nem, vagy éppen a sajátja, amennyiben nem fejtett még meg mindent...

mérhetetlenül sajnálom, hogy ezt a könyvet még csak most olvastam el, mert bizony már régen nagy segítségemre lehetett volna (bármennyire is lenézem valamilyen szinten az "önsegítő" könyveket). lehet, hogy egészen máshogy alakultak volna kapcsolataim, ha előbb a birtokomban van az a tudás, ami itt le van írva. ámbátor azt is érzem, hogy ezidáig nem voltam elég érett ahhoz, hogy mindezeket befogadjam, értelmezzem, belássam az igazát, fontosságát, jelentőségét és használhatóságát a saját életemben. nagyon sokat segített, hogy megértsem a férfiak és a saját lelki folyamataimat. és bár a végén, becsukva a könyvet, arra jutottam, hogy "mi ez nekem? simán tudom alkalmazni a technikákat, és simán tudok úgy kommunikálni, ahogy írva vagyon", hát ehhez képest, pedig még figyeltem is magamra, Zénél rögtön elkövettem egy hibát, alig, hogy belépett az ajtón. akkor már mosolyogtam magamban, hogy "hát igen... ezt gyakorolni kell, valóban..." :)

Zé feljött, olyan fél8 körül. és bár az volt a tervem, hogy újragondolva a kettőnk kapcsolatát, a könyv segítségével próbáljuk meg mégis, hogy együtt... aztán csak az lett belőle, hogy elmondtam őszintén az érzéseimet, gondolataimat, azt, hogy voltam látónál és hogy az mit jövendölt nekem.

nagyon meghitt pillanatok voltak. fantasztikus ez az ember, hogy mellette igazán merek törékeny és sebezhető lenni. hogy mellette igazán nőnek érzem magam. mert oltalmaz, megvéd, meghallgat, figyel rám, és átölel, amikor kell. sírtam is, igen, nem is egyszer. sokszor bújtunk egymáshoz és ölelkeztünk, szótlanul, hosszú percekig. nehéz szembesülni ezekkel a dolgokkal, de meg kellett tenni. azt mondta Zé, én vagyok az első nő az életében, akivel ezt felnőtt módon meg tudta beszélni. és ez nagyon jól esett. 

eddig mindig azt éreztem, hogy én nem tudom felnőtt módra kezelni a párkapcsolati kríziseimet, mélypontokat, eseményeket. hát, most úgy néz ki, hogy sikerült. és kicsit büszke is vagyok magamra. 

megbeszéltük azt is, hogy bizony nehezen fog menni a leválás, az elengedés, és ehhez adjon nekem időt, és legyen velem türelmes. persze csak addig a mértékig, amíg neki is jó. éreztem, hogy ő sem tudna egyik pillanatról a másikra elengedni, csak úgy, elvágólag. hiszen eddig sem ment, soha.

aztán egy idő után elmentünk lefeküdni. és szeretkeztünk. megmondtam neki, hogy most aztán reszkessen, mert ki fogom zsigerelni. :) mármint a testét. mert rávezettem, hogy egyértelműen gerjedek rá. nem akarta elhinni. kikérdezett részletesen, hogy mi az amitől annyira odavagyok. meg hogy mindenkiért, vagy csak érte... fura volt, hogy gátlások nélkül tudtunk beszélgetni ilyenekről is, meg az ágyban is valahogy máshogy mentek a dolgok. szóval mikor azt mondtam, kizsigerelem, csak annyit kérdezett: "fájni fog?" mondom: "nem, dehogy!!! :)" erre ő: "akkor hajrá!!!" aztán szépen, lassan összegabalyodtunk. és nem bántuk meg. :)

aztán ma délelőtt elment haza, meg néhány ügyet elintézni. máshogy terveztük a mai napot, de hát sebaj, menjen csak. szerintem nem is fog ma már visszajönni, de talán túlélem, bár most még nagyon nehéz az egész. de majd lenyugszom...

cserébe lesz ma 4 meccs, amit végig fogok nézni. hajrá MU!!! :)