másfél óra jutott

nekem Zé életéből csütörtökön, de az teljesen jó volt.

egész nap a sírás kerülgetett, többször el is bőgtem magam az iroda magányában, ha éppen úgy volt. semmi másra nem vágytam, mint hogy röhögjek vele egyet, meg akár ki is bőgtem volna magam a vállán... elindultam hát Kelenföldre, hogy megnézzem a lakást amit csinál.

15. emelet, a legfelső. nem szar panoráma. tekert egy cigit, bár én akkor már ott tartottam, hogy leugrok a gecibe. olyan mély depresszióba zuhantam, hogy közlekedés közben azt vártam, mikor üt el már egy busz, vagy egy autó. kívánta a szervezetem a halált, vagy legalább a sérülést.

nem tehetek róla, én ilyen vagyok. kevés szeretetet kaptam gyerekkoromban a szüleimtől, a családomtól, így minden egyes megmozdulásommal, mióta az eszemet tudom, azon vagyok, hogy valaki szeressen. megbetegítem magam testileg inkább, csak hogy törődést kapjak. ez van. ez az én keresztem, tudom nagyon jól. köszönhetően a gyerekkoromnak. a meg nem értett kisgyermek lelkének, ami már nagyon-nagyon korán megsérült.

Zé munka után még a helyszínen átöltözött. azt hittem azonnal ráugrok, mikor megláttam festékes farmerben, melynek felső gombja ki volt gombolva, kivillant alóla a szexi, hófehér alsónadrágja, meztelen felsőtest, összeborzolt haj, pár napos borosta... olyan volt, mint egy farmerreklám. bánom, hogy nem fotóztam le. könyörögtem, hogy legalább külön lifttel menjünk le, ne a kollégájával, de aztán ebből nem lett semmi. teljesen behúzta a relét, állandóan távol tartja magát tőlem, hogy még véletlenül se kezdhessek el hozzá újra kötődni. újra? vagy még mindig? már én sem tudom. pedig nem akarok kötődni. ez persze hullámzóan tör rám. 

elbuszoztunk a Ferenciek teréig, a buszon voltak vicces események, de nincs kedvem leírni. aztán hazagyalogoltunk. nézelődtünk, beszélgettünk, de volt, hogy csak szótlanul sétáltunk. jól esett a séta, minden feszültséget kimozogtam magamból. a kapuban aztán elköszöntünk, nem jött fel. nem is akartam, hogy feljöjjön.

a pénteki napom a melóban maga volt az őrület. már megint úgy éreztem, hogy túl sokat vállaltam, túl sok rajtam a teher, de aztán szerencsére OJ jól kezelte a puffogásaimat, kitörésemet. minden tiszteletem ezért az övé. a legnagyobb boldogság az volt, hogy én lehetek a Hang, és ráadásul megdícsértek szakemberek, hogy mennyire profin csinálom, mintha már ezredszer csinálnám, mintha világ életemben ezzel foglalkoztam volna. hát hiába... a hangomból, a beszédemből, a kommunikációs képességeimből éltem mindig is. ezután sem lesz másként, úgy tűnik. és nagy-nagy elismerés volt ez nekem. meg már maga a lehetőség, hogy én lehettem az, aki ezt megcsinálja.

munka után elmentünk a Tesómmal vásárolni, hogy felfrissítsem a ruhatáram (ami magamtól ugye biztos nem jutna eszembe, csak ha valaki figyelmeztet rá...), végül egy cipőt vettem (már ez is valami), mert sok időnk nem volt, bevásároltam otthonra néhány élelmiszert (főleg macska kaját), aztán beültünk a Stexbe dumálni, vacsizni, piálni a Tesómmal. éjfél után értem haza. de nagyon jó volt.

ma este Flash koncert. talán Zével. bár aggályosnak tartotta a csütörtöki viselkedésem, szerinte furcsa volt, vagy hát látott olyat, ami lehet, hogy nincs is, csak szerinte. nyilván arra célzott, hogy rágerjedtem, szexuálisan, attól fél, hogy megint bele fogok szeretni, hogy nem fogok tudni lejönni róla, de ő meg nem akarja ezt viszonozni. illetve nem is képes rá. 

(meggyőződésem egyébként, hogy LAndieval össze fog jönni. mikor említette, hogy volt nála és meg akart szerelni valami baszt, akkor mintha egy kést forgattak volna bennem. ha csak dugni fognak, én abba is belepusztulok, bár persze nem kell nekem arról tudni, de ha még össze is jönnek, akkor nyilván felvagdosom az ereimet azon nyomban, nincs mese.)

írtam aztán Zének, hogy ha a barátkozást se akarja csinálni, akkor hagyjuk a francba az egészet, akkor már le is koptam. erre ő, hogy nem erről van szó és hogy várja a ma estét. ez tegnap délelőtt volt. azóta én sem írtam neki, meg ő sem nekem. szerintem nem fog ma már előkerülni, úgyhogy megyek egyedül és összeszedek valami öreg, alkoholista rockert, vagy magát a Barcsot, mit tudom én. az való nekem. megérdemlem.

tegnap este, ahogy a hozzászólásokat olvastam, elfogott a harci ideg, hogy azonnal láthatatlanná teszem a blogom a külvilág szeme előtt, de aztán rájöttem, hogy hülyék miatt nem fogom az eddigi, szépen felfelé kúszó látogatottságomat kidobni a kukába. ráadásul ezt a szájbavert blogot még mindig magamnak írom, az, hogy a világhálón másoknak is elérhető, akik aztán nem bírják megállni, hogy ne pofázzanak bele az életembe, azt pont le kell szarni. az értékes hozzászólásokat köszönöm (a ji-csinget régóta ismerem és foglalkoztam is vele), a többiek meg írjanak csak, tekerek egy cigit, aztán már le is nyugodtam tőle.

a befordulásom viszont most már tényleg itt van. senkivel nem akarok kommunikálni egy darabig. ne nyisson rám ajtót senki, se a valóságban, se virtuálisan. nincs most ehhez kedvem. egyedül vagyok és egyedül is akarok maradni. teljesen. hagyjon mindenki békén.

holnap Lackó. nem lesz jó idő, de a múzeumozáshoz jó lesz, meg dumcsizni is tudunk. komolyan, nem hiszem el, hogy szinte ő az egyedüli ember a környezetemben, aki érti, hogy mi a bajom... nyilván, mert egy hajóban evezünk. várom a holnap délutánt, mindjárt rá is csörgök, hogy mikor és hol.