az uborkás szendvics

zseniális találmány, főleg, hogy fetasajtot is tettem bele. éppen azt majszolok. :) tisztára Görögország feeling... na, nem mintha jártam volna már ott, de valahogy így képzelem el. :)

nem tudom, Lackó hogy érzi magát és hogy élte túl a tegnapi napot Lazaegerszegen, de nekem jártányi erőm sincs. a vádlim teljesen bedurrant, ebből is látszik, hogy mennyire puhány vagyok, és el vagyok szokva a mozgástól. hogy este nem fogok pogózni, az is biztos. legszivesebben el se mennék. amúgy is utálom az A38-at. de hát ugye meccs. a héten két fontos meccsünk van, és egyiket se bírom nézni. ez valami botrány! teljesen ki vagyok borulva. :( mondjuk ha mindkét meccset hozzuk, akkor igazából leszarom, hogy nem láttam. persze ez hülyeség, mert pont a sikert lett volna jó látni... mert ha szerencsétlenkednek, az nem is érdekel. jaj, dehogynem. 

basszus, vasárnap este néztem a Real meccset, valaki melegített a pálya szélénél, csak hátulról láttam, de se szám, se felirat, semmi, erre hangosan megszólalok: na, Raul... és tényleg ő volt. túl sok focit nézek az a nagy büdös helyzet... de hát ha csak ez kapcsol ki? annyira tudom élvezni, hogy az valami hihetetlen... és úgy szurkolok, hogy sok pasi irigykedne a lelkesedésemért. :) meg persze a tájékozottságomért, hiszen nő létemre elég durván képben vagyok. :)

egyenesen haza mentem tegnap, végül Zével nem találkoztam. miután elküldtem a büdös picsába a T-Home és a UPC ügyfélszolgálatát (előbbinél nagyon kiborultam, főleg, hogy 4 percig csak az IVR-t hallgattam, a saját számlámra, és ugyanabban az ügyben már harmadszor telefonálok, és ők baszták el a dolgokat, szóval minden mérgemet az ügyfélszolgálatosra zúdítottam, pedig, mint szakmabeli, tudom, hogy nem ő tehet róla, de egyszerűen muszáj volt. remélem, trénelik őket olyan szinten, hogy nem veszi magára), felhívtam Zét, hogy nekem semmi erőm a lakásból kimozdulni, úgyhogy off az este. erre ő is mondta, hogy részéről is off, mert Aporral van, akinek az anyukáját mániás depresszióval kórházba vitték tegnap, és most Zé a barátja mellett van, hogy lelkileg támogassa, mert még nem látta sírni, viszont most igen, és nagyon helyesen úgy érezte, hogy vele kell lennie. én ezt megértettem, nem is nyüszögtem, sőt, örültem, hogy így alakult. semmi kedvem nem volt már tegnap este hozzá.

azért elég érdekesen működök... napközben még azt gondolom, hogy beszélni akarok vele az összeköltözésről, meg vele akarok aludni, aztán meg estére ez mind elszáll.

mondta, hogy tegyük át ma estére a tegnapot, de hát én ma A38-ra megyek, szóval esélytelen. pedig jó lett volna együtt meccset nézni. :( helyette bazsalyoghatok a Kossal, akihez most egyáltalán nincs kedvem. nem Zé miatt, hanem úgy általában nincs. mondjuk máshoz se nagyon. senkihez. 

a munkahelyemen sajnos egyre inkább megint azt érzem, hogy az én pöcsömmel verik a csalánt, hogy megint én vagyok az a hülye, aki minden szart megcsinál, szó nélkül persze. illetve most már egyre kevésbé szó nélkül, mert némi puffogást eleresztek, ha már éppen úgy dől a nyakamba a munka, hogy megdöglök alatta. ki kell vennem szabadságot, legalább 1-1 napokat, egy pénteket, vagy egy hétfőt, mert már nem bírom. ki kell kapcsolódnom, mert ha nem, akkor az következik, hogy a szervezetem kezd el védekezni, mégpedig úgy, hogy megbetegszem. ezt meg nem akarom. bár, sokszor szándékosan betegítem meg magam, mert az erőm végén járok és kell a pihenés, de talán nem kellene eddig elmenni. 

és már előre utálom a hétvégét, meg a szájbavert húsvétot, amit otthon kell töltenem, a szüleimmel. tudom, hogy ez ultragázul hangzik, de végre élhetnék, csinálhatnám amit én akarok, de nem, mert 3 napot ott kell rohadni a "tanyán", ahol még net sincs. persze, tök jó volt ez, míg nem volt többre igényem, meg fiatalabb voltam, meg férjnél voltam, meg mittomén. de most már ez csak idegesít, nem pihentet. a szüleim várnak ezerrel, meg körülugrálnak, de nem tudok neki örülni, mert inkább máshol lennék. tudom, ha majd már nem lesznek szüleim, akkor nagyon fog ez bántani. az is, hogy most így nyilatkozom róluk, meg az is, hogy majd nem lesznek. tuti beledöglök a fájdalomba. csak miért kell nekem a fiatalságomat, a legszebb éveimet, a legjobb hétvégéimet a tévé előtt elbaszni??? mert semmi mást nem csinálunk, eszünk, tévézünk, alszunk. 3 napig. és ez így megy, amióta megszülettem. nálunk nem lehet olyat, hogy húsvét hétfőn menjünk el kirándulni, vagy bármi. nem. üljünk otthon, nézzük a 128-adszorra ismételt, 1940-es években készült magyar filmeket és ez a boldogság netovábbja. meg a programok legteteje. hát kurvauncsi, nekem elhiheti bárki. ha meg esetleg elvonulnék olvasni, vagy aludni, akkor meg én vagyok a hálátlan gyerek, aki ki se dugja az orrát a szobából egész hétvégén. és ez gyerekkoromban is így volt. ha egyedül akartam lenni hétvégén (ha már hétközben senki nem foglalkozott velem), akkor persze én voltam a lusta dög, és takarodjak ki a napra és ennyi. ahelyett, hogy megkérdezték volna, nekem mi a jó, vagy én mit szeretnék, vagy foglalkoztak volna velem többet. áhhh...  most már meg aztán ne akarjanak velem lenni. persze, unják egymást az ősök. jó reggelt. most jut eszükbe, hogy szar együtt? hogy szar életük volt, és ezzel szarrá tették az én életemet, meg a Tesómét is? hogy olyan minták között szocializálódtunk, amiktől egész életünkre besérültünk, és szarul csináljuk a dolgainkat? 

nem volt szeretetteljes a környezet, egyáltalán nem. most meg már ne tessék erőlködni. kellett volna 30 évig. most már nem kell, köszi. a szarból, amit összelapátoltak nekem, most már nem fogunk tudni várat építeni. egy lelkileg sérült ember lettem, köszönhetően a gyerekkoromnak, és ezt bármennyire is kellene, de most már soha nem fogom tudni megbocsátani nekik. leginkább az apámnak. mert az anyám is csak parancsra cselekedett. apám parancsaira. apám meg a nagyapámtól tanulta ezt a parancsolgatást, mert ő meg ezt látta otthon, gyerekkorában. hogy a nagymamám nemcsak lelki, de testi nyomorék is lett a háziterror miatt. 

most akkor kérdem én: csodálkozik bárki is, ha szeretetfüggő vagyok? ha ragaszkodom egy férfihoz és szinte minden áron meg akarom tartani azt, aki jó hozzám? 

ó, hogyne. 34 éves leszek idén, igazán lehetne annyi eszem, hogy lerázom magamról a gyerekkorom okozta sérüléseket. de kérem, ez nem megy ilyen egyszerűen. én ennél sokkal érzékenyebb ember vagyok. kívül persze kemény és céltudatos, belül viszont egy picsogó kislány, aki állandóan egyedül van és magában beszélget, kitalálja magának, hogy pasija van, és eljátszadozgat a szobájában, mintha ott lenne vele a pasi, hiszen tudja, hogy reálisan soha nem lesz senkije, mert senki nem áll vele szóba, míg él. és akkor ne csodálkozzunk, hogy ez a lány aztán hozzámegy az első férfihoz, aki szóbaáll vele.