ne legyen minden

tökéletes, arra azért vigyáz az Élet... az előbb jön egy ilyen sms Zétől: "Szia! Kérlek ne haragudj rám a tegnap este miatt. De én sem tudom mit akarok... blabla ez nem a témába vág, aztán ... Utána felugranék hozzád, ha nem zavarlak." na, ettől egyből lefagytam, úgyhogy inkább fel is hívtam gyorsan, még mielőtt szétkattogom magam.

elmondtam neki, hogy egyáltalán nem haragszom, mert én is ugyanígy éreztem, és tök jól volt ez így, hogy tegnap hazamentem. másrészt meg, hogy ne agyaljon, ne kattogjon, próbáljon meg lazítani. agyban is. bár tudom, hogy milyen nehéz ez neki is. neki másért, mint nekem, de tudom, hogy nehéz. szóval ne agyaljon, mert higgye el, hogy tud ez működni, minden félelme ellenére is.

úgy éreztem, hogy megértette amit mondok, szóval ebben is maradtunk, hogy megígéri, megpróbál lazítani. és ma meg úgysem fog látni, mert nem leszek otthon este, de holnap a mozi, ahogy megbeszéltük, még áll. és akkor tudunk kicsit külön lenni is. kicsit tud hiányozni a másik. mert eddig szinte tényleg annyira, annyiszor együtt voltunk, hogy még a hiányérzet sem tudott igazán kialakulni. és mennyivel nyugodtabb vagyok én is így, hogy ezt meg tudtam vele beszélni, meg szerintem neki is jobb. hogy nincs nálam harag, és hogy értem, hogy mit akar, hogy mi a baja. 

én nem élném túl, ha ennek most vége lenne, vagy egyáltalán ha vége lenne, úgyhogy inkább próbálok magamon változtatni az ő igényei szerint, úgy, hogy azért én se sérüljek.

csütörtök reggel meg úgyis elutazom a szüleimhez, csak szombaton este leszek megint Pesten, addig ismét nem találkozunk, legalább megint kipihenhetjük egymást, és ő sem érzi úgy, hogy rá vagyok telepedve, hogy megfojtom, hogy túlságosan megkötöttnek érzi magát. mert nagyon jól látom, hogy ez a problémája. attól fél, hogy a szabadságában korlátozza valaki. és bár tegnap este már ilyen jutott eszembe, mikor mentünk hozzá, hogy "olyan, minhta már hazajönnék..." de direkt nem mondtam ki, mert attól is biztosan dobott volna egy hátast. inkább lenyeltem. elég, ha én tudom és érzem, hogy úgy megyek hozzá, mintha hazamennék. annyira szeretek ott lenni, mint otthon. ha nem jobban. és semmi nem tud hiányozni. ott nincs tévé, meg szuper konyha, meg akármi, de tökre nem érdekel, mert vele lehetek és ez nekem mindent megér. 

szóval kezdek rájönni arra a rugóra, amire az ő agya jár. és igyekszem úgy beszélni és úgy cselekedni, hogy a legjobban érezze magát. mert tudom, hogy nagyon sok szeretetet fogok kapni érte cserébe. hogy nagyon hálás lesz, ha meghagyom az életterét abban a mértékben, amennyire ő igényli. nekem sem álmom ám, hogy soha ne legyen egy olyan estém, amikor egyedül vagyok, otthon, és azt csinálok és úgy, amit és ahogy én akarok. nekem is jólesnek ezek a dolgok, szóval totálisan díjazom. mivel én is jóideje egyedül élek, amúgy is nagy parám, hogy valakihez megint alkalmazkodni kelljen, valakihez hazemenni kelljen, valakivel jópofizni kelljen, ha nincs kedvem, akkor is... stb. és neki ugyanez. 33 évesen, magányos farkasként, megvan a saját kis élete, élettere, szokásai, amit nehezen ad fel, mellette még a Démonai, amikkel elég sűrűn meg kell küzdenie... szóval értem én. és tiszteletben tartom. és éppen ezért úgy és annyira fogom szeretni, ahogy neki jó. mert tudom, hogy ezért azt fogom kapni cserébe, hogy annyira és úgy fog szeretni engem, ahogy nekem jó. :)