éjfélig

bőgtem az éjjel. annyira felzaklatott, hogy végre láthatom az apukámat. annyi sokminden átfutott az agyamon....
reggel 4-kor keltem, persze R csak 6-ra ért ide. hulla fáradtan indultunk el. fél 9 körül már a kórháznál voltam. kattogott az agyam persze egész úton, többször elsírtam magam. amúgy R-val nem nagyon tudtunk miről beszélni. fura volt. jólesett volna, ha bejön velem a kórházba, mert egyszerűen nem tudtam, hogy mi fogad majd, egy intenzív osztályon. jólesett volna, ha mellettem van, amikor betoppanok. de sietnie kellett, így is késésben volt miattam.
a lényeg, hogy semmi szörnyűség nem fogadott, hálistennek, apu a körülményekhez képest tök jól van. vittem neki egy csomó gyümölcsöt, ásványvizet, újságokat. nagyon meglepődött, de persze örült nekem. másfél órát töltöttem nála. nagyon rossz volt otthagyni. a kórházból kifeléjövet zokogtam. pedig igazából nem volt okom rá, de nagyon sírtam. úgy battyogtam a villamoshoz.
még a kocsiban arra gondoltam, hogy Debrecen mennyire a szíve csücske apunak, mert cívisváros, mert a reformátusok városa, meg egyébként is. mindannyian szeretjük több okból. és most milyen fura, hogy ott van. pont ott. és bizony az is megfordult a fejemben, hogy ha netán meghalna, akkor a Református Nagytemplomban lenne istentisztelet érte... kerül, amibe kerül...
Debrecen egyébként egy csoda, az emberek fantasztikusak, Kósa Lajos polgármesternek pedig hatalmas respect mindenért, amit létrehozott. Debrecen a legklasszabb város az országban, ez nem kérdés számomra. minden további kedvencem csak ezután jöhet.
délután 3 után értem haza. lemondtam mára minden pasis programot. érthető okokból. nem vagyok abban az állapotban, hogy képes lennék bármire.
miután hazaértem, egyből lefeküdtem aludni. hulla voltam. és vagyok még most is. nem is tudom minek keltem fel, fekszem vissza mindjárt.