arról a kutyáról

van szó, aki miatt húsvétkor is sírtam. mert a szemeiben ott volt az a
szeretetéhség, ami bennem is munkálkodik. de nem jött ki a másik eb
vele. és anyukám megkönnyebbülve, lelkesen mesélte, hogy elvitték, de
egy húsfeldolgozó közelében tették ki, mert ott majd biztos jó sora
lesz. mert ennyi elég is a boldogsághoz szerintük: az evés. mert
mindig van valami felsőbbrendű, önző érdek. itt a régi kutya nyugalma,
a szomszéd veteményének épsége. máshol meg van egy Apor, vagy egy
fiatalabb lány, vagy szebb lány, vagy bármi más, ami fontosabb, mint
én. és akkor kijövök, dohogok apunak, erre ő: "én is sajnálom, sokáig
futott a kocsi után..."
ekkor kezdtem el bőgni, és megérteni, hogy egy kivert kutya vagyok én
is. aki úgy nőtt fel, hogy a szeretet=evés. pedig nem kicsi, nem nagy.
nem öreg, nem fiatal. nem csúnya, nem szép. csak egy élőlény, aki
szeretetre vágyik, ha már annyit bántották, ha már ennyit kóborolt
egyedül az életében. nem hibátlan, de mégis szerethető. az a kutya
igen. és én? engem hányszor raknak még ki a kocsiból egy elhagyott
környéken és taposnak bele a gázba, vissza se nézve? és én meddig
futok még ezek után az "emberek" után, akik önző módon meg sem
próbálják befogadni a szeretetet, amit adnék, mert kényelmesebb a
korábbi, megszokott életük.
ebéd után álomba sírtam magam. azt álmodtam, hogy a kedvenc kávézóm
pultjánál ülök és Péterfy Bori szolgál ki. veszem a bátorságot,
megszólítom, elmondom, hogy melyik dalait imádom, aztán szóba
elegyedünk. ezután persze felébredtem. kijöttem napozni, de felhős az
ég és fúj a szél. anyu már tömné belém a pogácsát, hogy hátha attól
boldog leszek. és ez megy 34 éve. és őszintén szólva: nagyon várom,
hogy vége legyen. minden problémám elmúlna egy csapásra, ha már nem
lennének. leírtam. soha nem volt olyan szeretetteljes a viszonyom
velük, mint ami normális lenne. ölelés helyett zsíroskenyér, megértés
helyett pörkölt nokedlival. és itt a kaján kívül egyéb téma sincs
soha. persze, nagy a korkülönbség, az apám dupla annyi idős lesz
jövőre, mint én akkor. anyu dettó. a Tesóm 10 évvel idősebb. soha nem
értett meg és nem szeretett senki. soha. állandóan egyedül voltam.
csoda, hogy utálom az embereket? ha meg közel engedek valakit
magamhoz, nagynehezen, akkor csak kihasználnak. kihasználják, hogy
tartozni szeretnék végre valakihez, hogy ne legyek örökké egyedül.
hogy igazi ölelésre, simogatásra vágyom, nem egy tányér levesre.
kihasználják, hogy mindenem képes vagyok megosztani, csak boldognak,
elégedettnek lássam. mert nekem ez természetes. aztán meg mindig az a
vége, hogy kihajintanak egy kocsiból azzal, hogy "bocs, de most nem
olyanok a körülmények, vagy nem vagy elég jó, vagy túl sok vagy ahhoz,
hogy szeretni tudjalak."
és én meg persze még futok a kocsi után, hátha meggondolja magát, vagy
legalább lefékez és felugorhatok a motorháztetőre.
szánalmas versenyfutás ez az egész. az időm telik, a keserűség pohara
már rég túlcsordult és megint az árokparton ülök, egyedül és várom,
hogy jöjjön valaki, aki képes befogadni azt a temérdek szeretetet,
amit képes vagyok adni, és megsimogat cserébe, vagy magához ölel.
várom, hogy visszajöjjön, aki kidobott, mert rájött, hogy nem tud nélkülem élni.
itt ülök és várok, hogy jöjjön valaki, aki képes engem szeretni.
nem tudom meddig bírom még a kóborlást, az éhezést, hogy minden
lassító autóra felkapom a fejem és reménykedek, hátha értem jött...
fogy az erőm, fogy a lelkesedésem és itt az út mellett is egyre
veszélyesebb. még az lesz a vége, hogy elgázol valami...