másfél órát töltöttünk együtt. nagyjából megbeszéltük a dolgokat. a lényeg, hogy soha többé nem találkozunk, vagy legalább is jó darabig nem, mert máshogy ebből az ördögi körből nem fogok tudni kijönni. mert igazat kell adnom neki, a mi együttléteink már több fájdalmat okoznak nekem, mint örömet. és akkor meg minek.
a külsőmről egyébként egyetlen szó sem esett, egyszerűen csak annyi volt a magyarázat, hogy nála hiányzik még egy pici. és ennyi. ja, és persze kaptam egy jó tanácsot is: "építs falakat te is, hidd el jobban jársz..."
hát nem tudom. persze most acélozom magam, hogy én aztán bizony soha, senkinek nem fogom elhinni egy szavát sem, és nem engedem közel magamhoz, és cserébe én sem mutatom ki az érzéseimet, és mindenkivel geci szarcsimbók leszek. úgyse fog menni.
sokat gondolkodtam az utóbbi időben magamról. hogy mi is van velem tulajdonképpen. hogy pl. miért vagyok szexfüggő, szeretetfüggő. egyértelműen azért, mert gyerekkoromban, fiatal koromban (értsd kb. 25 éves koromig) se a szüleimtől (leginkább az apámtól nem, akinek mindig is vágytam az elismerésére is), se fiúktól nem kaptam semmiféle szeretetet, semmiféle pozitív megnyilvánulást irányomba, semmiféle elfogadást nem tanúsítottak velem szemben. soha. és persze, hogy ez kihat a felnőtt koromra.
mert mikor azon gondolkodom, hogy akkor én most keresek egy csajt, és leszarom az összes pasit, akkor persze azonnal belémhasít, hogy nekem Férfi kell. egy férfi, aki szeret. aki simogat és nem ver. aki suttog és nem üvölt. aki megért és nem ledorongol. aki átölel és nem felpofoz. aki meghallgat és nem csak a sajátját fújja.
hát így van ez. a gyerekkor magyarázat mindenre, vagy elég sokmindenre. a gyerekkor, ami nemcsak szeretetnélküli, vagy álszeretettel teli volt, de kirekesztéssel teli is a kövérségem miatt, az olvasottságom miatt, a családom anyagi helyzete miatt, az apám rossz híre miatt... áhhh... sorolhatnám... :(
az ember persze, hogy kapaszkodik abba, aki végre normálisan szól hozzá, aki egyáltalán pozitívan nyilvánul meg irányában és még amellett számtalan kedves tulajdonsággal rendelkezik. és ez nemcsak a szar gyerekkor miatt van, hanem azért is, mert már éppen századszor pattanok vissza ugyanarról a falról. és mikor százegyedszer egy picit képlékenyebbnek, puhábbnak, befogadóbbnak tűnik, akkor az ember szeretné legalább ezt megtartani. mindhiába. százegyedszer is visszapattanok. ha nem előbb, akkor később.
nem mentem ma dolgozni, mert úgy éreztem, nem bírok felkelni. aztán még az ágyban, a telefonomról megnéztem a leveleimet, pl. az egyik előző bejegyzéshez született kommentet is, és kicsit feltúráztattam magam. 7 óta fent vagyok. ennyi erővel már dolgozni is mehettem volna. de leszarom. ennyi nekem is jár. ha már két napig szédelegtem az irodában, mint egy friss terhes. :(
A falas dolgot pár napja, amikor nem voltam éppen a helyzet magaslatán, én is említettem egy friss barátomnak, és azt hiszem egész okos dolgot reagált rá, valahogy így: A falak gyakran nem azt a funkciót szolgálják, amiért építjük őket. Néha saját csapdánkká válnak, Hiszen húzzuk, csak húzzuk, aztán az élet úgyis átdob azon valakit, bármilyen magas is. És itt jön a gond, hiszen a magas falon belülről nehezebb kirugdosni valakit...
VálaszTörlésSzóval kicsit ebben már az én érzéseim is benne vannak, de a lényeg, hogy az elgondolkodtatást beindítsa, az mástól származik.
Akkora közhely, de akkora, hogy alig merem leírni, de tény, az idő mindent megold... (Rácsaptam a kezemre, utálok sablonos lenni...)
Én máris jobban vagyok. És nem a falak miatt, és még csak nem is mások tanácsai miatt. Önző, egoista ember vagyok. És úgy megfordítottam a saját helyzetemet, hogy sírva kapar a bukott hadvezér... És most már minden a régi. :D Mindenki kapja, ami jár neki...tudod... :)
Csodafenék