teljesen barátira vettem a figurát. éreztem, hogy meg akar ölelni, csókolni, az üdvözléskor, de nem hagytam. sőt, már rá is szóltam, hogy "mivanmivan?" mire ő zavartan elhúzódott, hogy "semmi... semmi..."...
aztán beszélgettünk, 2 órát volt nálam. ahhoz képest, hogy mekkora élménybeszámolót akart tartani, elég hamar összecsapta. megmutogatta térképen, hogy merre voltak, meg még néhány dolog és ennyi. 1 hetes erdélyi körút fél órában. valahogy fárasztott. hogy ott van. vagy nem is tudom.
először persze úgy gondoltam, hogy majd az ajtóban a nyakába ugrok. ennek biztos örült volna. de aztán mégsem éreztem késztetést rá. talán még soha nem fordult elő velünk ilyen, de nem tudtunk miről beszélgetni. egyszerűen nem érdekelt amit mondani akart, meg annyira nem is volt nagy mondanivalója. meg nekem sem. nagyjából elmeséltem az elmúlt hetemet és ennyi.
próbált néha közelebb húzódni hozzám, de annyira nem határozottan, hogy levágjam. én nem mertem közeledni, bár jó lett volna átölelni, jól esett volna nekem is, de nem mertem semmit tenni, nehogy félreértse. nehogy megint azt gondolja, hogy akarok tőle valamit.
9 előtt döntött úgy, hogy elbotorkál haza. addig megittunk egy üveg pezsgőt (a Fidesz győzelmét ünnepeltük meg) és ennyi.
tudtam nagyon jól, hogy nem hagyja szó nélkül az este történteket. bár abban is reménykedtem, hogy veszi az adást, és nem jön megint a "jóreggelt!" sms legalább egy hétig. de jött. ez volt benne: "Jó reggelt! :) Ismét gyönyörű napunk van. :( Furcsán éreztem magam tegnap, nem is igazán tudom miért. Még mindig nem tudom milyen kapcsolatban is vagyunk. Te tudod? Remélem kipihented magad, nekem nem sikerült. Vigyázz magadra, legyen szép napod. :) :) :)"
erre ment is a válaszom nem sokkal később: "Te akartad, hogy csak barátok legyünk. Nos, részemről én ezt hoztam tegnap. Amit eddig csináltunk, az több volt ennél. Éreztem este minden rezdülésed, és tudtam, hogy írni fogsz erről, mert furcsának tűnhettem. Pedig a Te döntésed volt ez az egész, hogy így legyen..."
de tényleg. annyira tudtam, hogy írni fog erről. már este, miután elment, megfogalmaztam magamban a választ: "az a baj, hogy nem örültem neked? hogy nem ugrottam a nyakadba? te akartad, hogy így legyen. és hidd el, hosszú távon mindketten jobban járunk azzal, hogy én most nem örültem annyira, mint ahogy ezelőtt..."
szóval este elment, azt mondta, látja, hogy fáradt vagyok (pedig nem voltam az, legalább is, ha úgy viselkedik, ha őszintén beszél, máshogy is alakulhatott volna az este). átölelt, már csak a két orcámra adott puszit, hiszen a beköszönésnél a számra akart, de bebukta. én át sem öleltem. aztán még le akarta vinni a szemetet az ajtó elől, én meg ráraktam a lábam, és rászóltam, hogy ne vigye le, nem kell. (magamban hozzátettem: "nem vagy az élettársam bazdmeg, hogy levidd a szemetemet".) ezen is biztos kiakadt.
igazából nem beszéltünk meg semmit, de egyértelművé tettem neki, hogy ha barátság, akkor részemről az ennyi és nem több. és ha ez jó neki, akkor ezt tudom hozni biztonsággal, ha nem jó, akkor meg hagyjuk egymást békén.
hozzáteszem, kurvára szar, és nagyon fáj, hogy ilyennek kell lennem vele, de magam miatt muszáj. mert ha nem vagyok ilyen, akkor soha nem keveredek ki ebből az egészből. és basszus, rájöttem, hogy nekem nem ő kell. most már egyre jobban tisztában vagyok vele, hogy nem ő kell.
és kíváncsian várom a pénteket, mert úgy néz ki, akkor meg fogom ismerni azt a Férfit, aki kísértetiesen hasonlít a látó által előrejelzett fazonhoz. :)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése