nehéz napok vannak

mögöttem... nehezek. küzdelmesek.

kedden egy fantasztikus meccsel ünnepeltem, hogy vége a húsvétnak. nem vagyok Barcelona drukker, talán nem is leszek soha, de az argentin Messi minden tiszteletemet megérdemli. úgy játszott, hogy boldogság volt nézni. úgy szurkoltam nekik, mintha a MU játszott volna. és persze legalább annyira élveztem is a játékot. 

bejött az álmom is, kilóra meglettek a gólok (3:2-t álmodtam meg), de tulajdonképpen a Barca győzelme volt a lényeg, amire fogadtam is, bár nem nagy tétekkel, de még a nyeremény öröme is megtalált ezáltal.

az élményt már csak egy kis pornó nézéssel tudtam fokozni. :)

szerdán persze hulladékként ébredés. pedig tudtam, hogy nehéz napom lesz. rengeteget dolgozom mostanában. ezért is nem írok sűrűbben, vagy hosszabban. a munkahelyen nincs időm, itthon meg már nincs kedvem bekapcsolni a gépet.

tegnap délután aztán megtörtént az, amitől vasárnap óta szó szerint rettegek. jelentkezett Zé. 3 óra körül küldött sms-t: "Szia. Nehéz elmondani amit eddig láttam. De azért majd megpróbálom. Itthon érzem magam. Most éppen rálátok a Csíksomlyói búcsú helyszínére. Csodaország. Puszi. A Majom."

egyből gyomoridegem lett, ahogy elolvastam. remegett a kezem, a hangom, kapkodni kezdtem, ideges lettem. nem számítottam az üzenetre. azt hittem, már csak akkor kerül elő, ha hazaért. nem válaszoltam az üzenetre. nem akartam. mert nem volt szabad. tartottam magam az elhatározáshoz.

munka után vásárolni mentem, néhány új darabbal gazdagodott a ruhatáram. a kedvencem egy új kabát, igazán jó áron jutottam hozzá, meg a többi cucchoz is. ja, és fillérekért megvásároltam álmaim hamutartóját, ami első látásra szerelem... bár nem voltam tudatában, mégis mindig egy ilyen darabra vágytam. a kedvenc tárgyam jelen pillanatban amellett az öngyújtó mellett, amit Zétől kaptam még a múlt héten. még nem is írtam róla, hogy megkaptam tőle életem legszebb, leghozzámilőbb, jelen pillanatban számomra legkedvesebb öngyújtóját. annyira rátapintott, hogy mire vágyom, hogy egyszerűen nem tudtam letenni. csak fogtam a kezemben, miután odaadta és nézegettem, simogattam, gyengéden a tenyerembe rejtettem. szóval most megvan a párja, a hamutartó. :)

két hatalmas szatyorral a kezemben jöttem ki az üzletből, a telefonom után kutatva, ami éppen akkor kezdett csörögni. Zé hívott. nem vettem fel. egyrészt mert nem akartam felvenni, másrészt meg mert a Tesómat akartam hívni. fel is hívtam. míg beszéltünk, újra csengett a telefon. újra Zé hívott. egyre jobban feszélyezett a dolog. egyre szarabbul kezdtem érezni magam. de nem vettem fel. nagyon nehéz volt, bár igyekeztem megacélozni magam kívül-belül, mégis majdnem összeomlottam. soha nem csináltam még vele ilyet. emlegette is régebben, hogy én mindig felveszem a telefont, ha hív, soha nem tűnök el előle, és ez mennyire jó. (ő egyébként ugyanezt tudja hozni folyamatosan, és én ezt ugyanúgy nagyon szeretem benne.)

most viszont a kedve ellenére cselekedtem. tartottam magam, bár a lelkem közben szanaszéjjel hasadt.

hazaértem. levágtam a szatyrokat. éppen készültem volna felpróbálni az új cuccokat, amikor újra csengett a telefon. megint Zé volt az. akkor már felvettem. dühből.

meg is érezte rajtam azonnal. próbáltam vele semleges lenni, de ez persze nagyon távolságtartóra, hidegre, ingerültre sikeredett. mesélni akart néhány szóban az élményeiről, hogy hóviharba keveredtek, meg Bernáthegyi kutyával találkoztak, aki majdnem felfalta a csapat nagyobb darab tagjait. aztán megkérdezte, miért vagyok ideges, miért vagyok frusztrált. arra fogtam, hogy az a bajom, hogy én feltehetőleg soha nem jutok el oda (és nem úgy, és nem akkor, és nem azzal, akivel én akarok), ahol ő most járt. és ez nagyon bánt. és inkább ne meséljen, mert csak fájdalmat okoz.

persze győzködött ennek az ellenkezőjéről, és közben még magyarázkodott is, hogy eddig miért nem jelentkezett. sokáig a telefonja is le volt merülve, 4 nap után tudta feltölteni. akkor bizonyára meglepődve tapasztalta, hogy én bizony egyszer sem kerestem szombat óta. talán ezért jelentkezett be. és talán ezért érezte azt, hogy neheztelek rá, mert eddig nem hívott. kérte is, hogy ne haragudjak, hogy ne nehezteljek rá, mert ő ezt nem akarja. említette, hogy Erdély, a Hargita megihlette, és hogy bár eddig nem mondta, de ő régebben írt verseket, és úgy érzi, hogy most is tudna írni, a látottakról.

mondott még pár szót, aztán azzal búcsúzott, hogy nagyon örült, hogy hallotta a hangomat, és hogy nagyon szeretne látni, és reméli, hogy lehetősége lesz rá, és vigyázzak magamra.

elköszöntünk és letettük a telefont. azt hittem, belepusztulok a fájdalomba. hogy ezt kellett vele tennem. hogy így kellett vele beszélnem. mert hát igen, azt próbáltam vele éreztetni, hogy egyrészt nem tartozik nekem beszámolással semmiről, mert nem tartozunk össze, másrészt meg megkezdtem az aknamunkát, a leépítését magamról. és ez irgalmatlanul fájt.

megültem picit, el is bőgtem magam. nem is kicsit. hívtam Barbit azonnal, de isteni szerencséjére nem vette fel, így meg tudtam kímélni attól, hogy életemben először belezokogjak a telefonba. fél óra múlva, kicsit megnyugodva tudtam már vele beszélni. 

arra jutottunk közösen, hogy igen, le kell ülnöm Zével, és meg kell mondanom neki, hogy ne találkozzunk soha többé, vagy egy jó ideig ne kontaktáljunk, mert én egyszerűen így nem vagyok képes új, normális kapcsolat létesítésére. ha ennyiszer és ennyire jól együtt vagyunk, akkor soha az életemben nem fogom tudni elengedni, bármennyire is azon küzdök minden percben, vagy éppen azért, mert elkényelmesedek és nem küzdök, vagy nem elkényelmesedek, hanem elhiszem azt, hogy mégis ő az Igazi és leragadok. pedig állítólag nem ő az. 

tudom, sokszor mondtam már ezt, de most újra fel kell tennem a régi lemezt: nem volt még hozzá hasonló Férfival dolgom. és éppen ezért talán nem is olyan furcsa, hogy ez az első olyan kapcsolat, amin keményen dolgozok egy ideje. amit próbálok ésszel csinálni. mármint ha vele vagyok. kívülről persze úgy tűnhet, főleg az Olvasónak, aki csak morzsákat kap a napi történéseimből, a gondolataimból, a lelki tusákból, az engem ért impulzusokból és azok lenyomatából, hogy vaktában lövöldözök, és folyamatosan hülyeségeket csinálok és elbaszok mindent.

pedig ez a történet már jó ideje teljesen tudatosan irányított általam. legalább is próbálom. rengeteget dolgozom azon, hogy abban a kapcsolatban, amiben vagyunk Zével, jól érezze magát. hogy azt kapja, amire a Férfiak vágynak:

1. Bizalom

2. Elfogadás

3. Pozitív megítélés

4. Csodálat

5. Helyeslés

6. Megerősítés

sugárzom felé ezeket, mert tudom, hogy erre van szüksége. mint minden Férfinak. olyan a hozzáállásom, olyan a kommunikációm, amilyennek lennie kell, ha Férfival állok szemben. persze, elkövetek hibákat, de tudatosan törekszem arra, hogy egyre ritkábban tegyem.

és nemcsak ez, ami változott bennem. megértettem, hogy egy kapcsolat, mire eljut az igazi kiteljesedésig, több szakaszon megy keresztül. tudom már, hogy miért viselkednek máshogy a Férfiak és a Nők bizonyos szakaszokban. tudom már, hogy miért fontos végigjárni ezeket a szakaszokat, hogy miért kell ezeknek időt szentelni. és tudom azt is, hogy micsoda veszélyt hordoz magában az, ha a két fél éppen nem ugyanabban a szakaszban tart a kapcsolaton belül. 

ennek kapcsán sok-sok elhibázott lépésemről is fellebbent a fátyol. vagy leesett a hályog a szememről? tulajdonképpen mindegy is, hogyan fogalmazok. bár nem lehet már visszacsinálni azt a 4,5 hónapot, ami eltelt, főleg, mert az intimitás szakaszába nagyon korán átléptünk (talán még az sem lett volna késő, ha mostanáig várunk vele), pedig még igazából egyikőnk sem tartott ott (és még talán most sem tart...). akkor még csak erősen, nagyon-nagyon erősen vonzódtunk egymáshoz. aztán meg jól elbizonytalanodtunk mindketten. nem véletlenül volt a számtalan szakítás, majd visszatérés. 

a következő szakasz viszont az elköteleződés időszaka. amikor túl vagyunk a bizonytalanságon, a vonzódás továbbra is fennáll, úgy dönt mindkét fél, hogy csak a másikkal akar lenni, meg akarja próbálni, milyen igazából együtt. ami nem jelent feltétlenül együttélést, de ez már az igazi "együttjárás" szakasza. amikor még nem fekszünk le egymással, de kívánjuk a másikat, apró játékok, incselkedések vannak, de a legfontosabb feladat egymás még mélyebben való megismerése. 

ez a szakasz áll előttünk éppen. vagy állt. még mindig nem tudom hogy fogalmazzak helyesen... szóval jön, jönne ez a szakasz, csak együtt kellene eldöntenünk, hogy akarjuk-e. hogy készen állunk-e rá. nyilván, én elhatároztam, hogy nem akarom. nyilván már Zé is kifejtette párszor az álláspontját, hogy csak barátkozni akar. ezért kell vele leülnöm beszélni, hogy egyszer és mindenkorra lezárhassuk ezt a kérdést. 

a kérdést, hogy képes-e kinyitni a szívét, és elfordulni a múltjától, ami ugyanúgy kísérti, mint engem a saját múltam. és ami miatt most nekem is be kell zárnom a szívem, ha úgy döntünk, mert bizony engem az a múlt kísért, amiben azt történt, hogy ha nem zárom be, akkor nagyon sokáig padlón leszek, lelkileg, anyagilag, egészségileg összetörök, megrogyok és talán soha nem leszek képes talpraállni újra. kísért ez a múlt, mert nem akarok újra egy ilyen spirálba belekerülni. ezért még most be kell zárnom a szívem és nem szabad, hogy többé találkozzam vele, hogy minél könnyebben nyithassam ki a szívem valaki másnak. 

de ez nehéz. ez nagyon-nagyon nehéz. főleg olyan helyzetben, amikor egyszerűen szinte nincs semmi az "ellene" rovatban. kapirgálom, keresgetem, lenyúltam egészen a mélyére, de nincs. 

ebben a helyzetben mennyivel könnyebb lenne, ha csak ki kellene nyitnom a szívem és szeretetet adhatnék annak a Férfinak, aki igazán megérdemli. aki igazán rászolgált, mióta csak ismerem. nem mondom, hogy nem okozott fájdalmas perceket, órákat. nem mondom, hogy nem adott agyalnivalót. mégis, az együtt töltött percekre csak boldogsággal tudok visszagondolni. és ezekből az együtt töltött percekből rengeteg volt az elmúlt 4,5 hónapban. (nem úgy, mint a Bőgős esetében, akivel 5 hónapból nettó 3-at voltam kb. együtt. najó, inkább 2-t.)

azt mondom, neki is könnyebb lenne, ha nem falakat kellene építgetnie, hanem megoszthatná egy picit a saját Világát valakivel... ahogy próbálta is, próbálja is velem folyamatosan megosztani. hiszen ki mást hívhatna fel Erdélyből, ha nem engem? kinek mondhatná el, hogy 300 antikvár könyvet talált a kuka mellett, ha nem nekem? ki az, aki befejezi a mondatát, vagy akinek be tudja fejezni a gondolatait? én vagyok. 

a múlt mély nyomokat tud hagyni. ezt nem vitatom. én magam is igazolni tudom. de nem nézhetünk mindig hátra. nem görcsölhetünk mindig azon, hogy mi van ha újra megtörténik ugyanaz a szar... így nem lehet előre menni, többre jutni. 

azt mondom, neki is könnyebb lenne, ha nem építgetne falakat, és nem rágódna a múlton folyton. de nem tudhatom, hogy nála mi szerepel az "ellene" rovatban. nem tudhatom, benne mi játszódott le akkor, mikor látta, hogy egyáltalán nem kerestem. nem tudom mi játszódott le benne akkor, mikor egymás után többször nem vettem fel a telefont és az üzenetére sem válaszoltam. minden áron beszélni akart velem. a hangomat akarta hallani. és látni szeretne. de MIÉRT??? a barátok nem viselkednek így, én még mindig ezt mondom. több ez mint barátság, de tegyünk pontot a végére, ha több, ha nem. vagy így, vagy úgy. mert én ezt nem bírom ki. én nem akarok még egy évet elpocsékolni az életemből az önsajnálatra, a befordulásra, a piálásra, a szívásra. 

34 éves leszek iden (ahogy Zé is). minden perc drága, minden percért kár, amit nem úgy töltünk el, ahogy a lehetőségekhez képest a legjobban lehet. mégis mire várunk még? építgetjük a falakat? nézelődünk még? keresgélünk? 

ez az első olyan kapcsolat, amiért igen is dolgozom. amiért képes vagyok képezni magam, csak hogy még jobb legyen. lehet, hogy hiába? nyilván nem válik hátrányomra az önképzés ezen a téren, hiszen hajjaj, rengeteg hibát követtem el az előzőekkel. nem tudom. válasz egyelőre nincs. egyik kérdésemre sem.

szerda este egy álom teljesedett be, sajnos mégsem tudtam örülni. úgy látszik, a megálmodott 3:2 nem a Barca meccsre volt érvényes, hanem a MU-ra. szép, hogy nyertünk, fogadtam ismét, egy kis aprópénz újra leesett, de nem maradéktalan az öröm. a MU sajnos nem jutott tovább a BL elődöntőbe. :( fájdalom. sőt. gyász. ma a Rooney pólóm volt rajtam, hozzá fekete pulcsit vettem. gyászkeretbe tettem. hogy azért találjak pozitívat is ebben a történésben: csodálatos gólokat láthattam, és Rooneyt kezdőként, ami hatalmas meglepetés és öröm volt. aztán meg persze aggódás, hogy a sérülés mennyire befolyásolja a játékban. láthattuk, hogy nagymértékben. :(

ma csak fél napot dolgoztam. azt persze teljes feszültségben, folyamatos pörgéssel. kivettem mára egy fél nap szabit, hogy egy kicsit rendbekapjam a lakást a holnapi házibulira. jelentem, szinte semmit nem csináltam. :) a hűséges Olvasó már meg sem lepődik ezen. :) úgy döntöttem, holnap 1 óra alatt összecsapom munka után. :) mi bajom lehet?

cserébe néztem a Fidesz kampányzáró rendezvényét, élőben, ami hatalmas élmény volt. remek beszédeket hallottam. igen. azt gondolom, valahogy így kell egy kampányzárót megcsinálni. szép munka volt. 

(vicces volt, mert pár napja békákkal álmodtam. azt álmodtam, hogy kirándultam valahol egy társasággal, egy tisztáson haladtam át, ahol sárgásbarna avarnak tűnő terepen mentünk keresztül. mikor visszafelé jöttem, akkor ez az avar megmozdult. kiderült, hogy békák. elkezdtek ugrálni. de rengeteg volt. több ezer. szóval ugrálni kezdtek rám, a testemre. én meg csapkodtam le őket magamról, bár elvileg nem félek tőlük. szóval rámugráltak, megharaptak, a harapások helyén nagy dudorok lettek. az álmoskönyvben most megnéztem: "Béka, ha rád mászik: betegség." ... ez nem jó hír. és amiért ez most eszembe jutott és vicces volt az, hogy Pokorni Zoltán beszédében előkerült "a mocsár lecsapolásáról sem kérdezik meg a békákat" idézet... aztán erről eszembe jutott az álmom és nevettem. most, hogy már olvastam a jelentését, nem annyira...) furcsák ezek az álmok. egyre inkább oda kell rájuk figyelnem. 

a hétvégére egyébként minden pénzemet a Barcára tettem fel a bwinen. remélem, Messi gólvágó cipője a helyén lesz szombat este is. ;)

no, hát ennyi mára. 

és már csak 60 óra és ITT AZ IDŐ! :)