szégyenletes habzsi-dőzsit

nyomattam tegnap este. először anyukám Pandúr gulyásából lakmároztam be, aztán 1 típusú chipsből 3 zacskóval, 3 különböző ízben, egy csomag pilóta keksz, egy narancsos-étcsokis boci... boa. még leírni is. mikor a végére értem ennek a menüsornak el is szégyelltem magam. meg is lett az eredménye, mert hajnalban arra ébredtem, hogy csikar a hasam, hasmenésem van. rohantam is a wc-re. rémes. a szél zörgette a tetőn a szokásos cuccot, aztán azt hallgattam, úgyhogy jó keveset bírtam aludni. :( és a belem még most sincs rendben. csak szenvedek. :(
voltam fodrásznál. bibibiiiiiiiiiiii! most igazi rézvörös lettem. de tényleg. olyan dobókatás rézvörös. csak nem göndörben. este, meg reggel csinálgattam fotókat magamról, de hát persze nem sikerültek a legjobban. azért iwiwen megtekinthető vagyok az új állapotomban. :) de a képminőséget nem ér fikkantani! :)
azon gondolkodtam tegnap, hogy mennyire jó, hogy Banyának van pasija, és úgy néz ki, hogy végre tényleg boldog, meg hát Barbinak is nagyon hamarosan össze fog jönni valaki, ebben nem kételkedek. és drukkolok is mindkettőjüknek, meg örülök nekik, meg nekem akkor jó, ha őket boldognak látom, de ilyenkor azért eszembe jut, hogy velem mi lesz?
mindig én szoptam meg eddig a hasonló dolgokat. nem mondom, hogy lett volna már olyan örökbarátnőm, olyan igazi. mert sose volt. Banyával lassan 20 éve ismerjük egymást, nagyon sok dolgon mentünk át együtt, és sok közös vonásunk is van, de ő mégsem állt soha olyan közel hozzám, mint mondjuk most Barbi. Barbival sokkal jobban megértem magam, és egyáltalán nem fárasztó, mint amilyen Banya szokott lenni. és nem is olyan önző. sőt, velem kapcsolatban még soha nem is volt az.
de a lényeg, hogy az ilyen barátnős történeteknek az én praxisomban az szokott lenni a vége, hogy a barátnő bepasizik, én meg le vagyok szarva magasról. hanyagolva vagyok, nem ér rám annyit, mint előtte, nem hív annyit, mint előtte és én is félve hívom, hogy ne zavarjam. érdekes módon, nekem lehetett férjem, szeretőm, pasim, akárki, a barátaimra mindig szakítottam időt. talán egyszer volt, hogy TG-nek nemet mondtam, mikor valahova invitált, és inkább azt választottam, hogy a bőgőssel kettesben legyek otthon. de ennyi. lehetett nálam akármekkora szerelem, sőt házasság, és erről Edinka, Csírabácsi és Gibibaba tudna mesélni, nálam akkor is volt házibuli, vagy mentem én, amerre csak akarták (nosztalgiahétvégézni Egerbe pl.) meg ilyenek. a velem való bánásmód viszont ezzel szemben az, hogy ha jön egy pasi, jön egy csaj, férjhezmenés, akármi, akkor én már mintha nem is lennék. és ez baromi szarul tud esni. mert én annyira nem ilyen vagyok.
és amikor nyavalygok itt, hogy nincs kivel mennem valahova, akárhova, bárhova, akkor az úgy van. és ez a helyzet egyre csak romlani fog. a szingli lányok (akik mind fiatalabbak nálam ráadásul) bepasiznak, én meg vénségemre hol a fenében szerezzek új barátokat? (aki azt meri írni, hogy menjek valami tanfolyamra, vagy sétáljak a szigeten egyedül, vagy üljek a könyvtárban, azt ignorálom a blogból)
szóval... én nagyon drukkolok ezeknek a csajoknak, srácoknak (Csírabácsi, Kos, TG), hogy legyenek boldogok. mert én annak örülök. csak rettenetesen aggódok, hogy velem mi lesz. mert még jobban be fogok fordulni. még jobban utálni fogok mindenkit. mostanára ráadásul annyira megszoktam az egyedüllétet, hogy nem is bírok senkit elviselni magam körül, és ezért nem is keresem pasik társaságát sem (hosszú távon meg pláne), mert én nem bírnám már ki, ha valaki belepofázna, hogy mit csináljak a saját lakásomban. egy önző geci tudok lenni alapból, de a 3 év magány aztán még rá is tett egy lapáttal. szóval befordulás, tekerés, zabálás. ennyi. meg persze örülés, hogy körülöttem mindenki boldog. de ez majd akkor, abban a pillanatban már nem lesz őszinte öröm.
vasárnap délután a halálfélelem is belémvágott megint. feküdtem az ágyban és arra gondoltam, milyen lesz majd meghalni. milyen lesz, ha egyszercsak nincs tovább. jött a gyomromban az ismerős érzés, ami ilyenkor szokott. és fura, mert akkor nagyon rossz volt, de azóta valahogy egészen máshogy gondolok a halálra. igazából azon gondolkodtam, hogy minek élünk, ha úgyis meghalunk? minek hajtani a pénzt, a kocsit, a lakást, a pasit, a munkát, ha úgyis vége? lehet, hogy holnap, lehet, hogy csak 40 év múlva, de vége. és akkor mi van? elérhető a boldog élet? egyáltalán mi a boldogság? milyen a boldog élet? nyilván, mindenkinél más és más. szóval nem tudom. nem is sejtem. csak teljesen feleslegesnek tartom a küzdést. annyi legyen, hogy legyen mit ennem és a többi nem érdekel. pasi? akkor legyen, mikor kell. mikor szex kell, a többi nem érdekel. ez az egész elgondolkodás lehet, hogy csak annak a folyománya, hogy teljesen kilátástalannak látom, hogy találjak olyan pasit, akit keresek. hogy találjak olyat, akit legalább meg tudok kívánni. hogy szerelmes is legyek, az még inkább lehetetlen küldetésnek tűnik. persze, bármikor beüthet a mennykő, a legváratlanabb pillanatban, de most annyira kiábrándult vagyok és annyira válogatós, hogy nehéz megugrania bárkinek is ezt a lécet, az biztos. és ez már nem a bőgősről szól. ez arról az elképzelésről szól, ami bennem él egy pasival kapcsolatban. nyilván, ennek a bőgős igencsak nagy százalékban megfelelt, de ha egyszer nem stimmelt a részéről velem valami, akkor nem. ha nem müxik, hát nem. leszarom. de soha többé nem engedek az igényeimből. viszont ezek az évek múlásával egyre csak többen lesznek, mármint az igények, én meg egyre öregebb, csúnyább és kevésbé kelendő leszek, ráadásul nem abban a korosztályban, ahol én szeretném. szóval megint csak oda visz ez az egész, hogy zéró esély megtalálni a célszemélyt.
lehet, hogy ez a rossz idő hozta meg a depis gondolatokat, de lehet, hogy most kezdem reálisan látni a dolgokat, a helyzetemet. egyrészt azt, hogy Barbin kívül nincs senki, aki rámnyitná virtuálisan legalább az ajtót. ha én nem okoskodom ki, hogy Banyának van pasija, az iwiwről, akkor tán soha nem mondta volna meg. Panni esküvőjét meg még mindig nem hevertem ki. szóval ez gáz. én nyitok, de felém meg senki. vagyis csak Barbi. de a rettegés azért folyamatosan bennem van, hogy ennek a jó világnak egyszer vége szakad. hogy végre találtam egy olyan igazi örökbarinőt, akivel a leginkább egy húron pendülök, és imádom, meg minden... és persze, nem kívánhatom tőle, hogy... nem is kívánom. sőt!!! ha valaki a környezetemben megérdemelné már nagyon régóta, hogy boldog legyen, akkor Ő az. és ez nem is kérdés. csak hát ja. önző geci vagyok. nem akarok még egyszer egyedül szilveszterezni pl. vagy ilyesmi... 
a tegnapi társkeresős taktikaváltás is csak arra volt jó, hogy most ugyan többen keresgetnek, de ezek a szoknyapecér kategóriájúak, amivel nincs is baj, de hát hosszú távon... jajnekem. most akkor akarok hosszú távot, vagy sem? jó lenne eldönteni végre... egyszer ezt akarom, máskor azt. de leginkább semmit. nem is kéne nekem randiznom most jó ideig, ehhez képest szerdára és csütörtökre is van már megbeszélve valami. najó, mára is volt, de hát offoltam a fosás miatt. :(