még jó hogy

nem mentem Belgára pénteken, annyian voltak, mint az oroszok.
ja, mert hogy nem mentem, mert a srác lemondta. ami nem is baj, mert úgyse volt kedvem. de amúgy meg lett volna. mindegy. majd lesz még Belga a nyáron. addig csak kibírom valahogy. :)
így hát péntek este tekertem, tévéztem, és kattogtattam az agyam. teljesen meg voltam makkanva ettől a Bőgős elutazástól. azt tervezgettem, hogy majd kitálalok neki a nyomoromról, a fájdalmamról, amit azóta érzek, mióta szakított velem. fogalmaztam a mondatokat, csak ezen gondolkodtam egész este. nem tudtam kikapcsolni.
szombaton 9-kor keltem, 10-től délig takarítottam, mint a gép. aztán fürdés, hajmosás, csini ruha, smink. úgy akartam a Bőgőst fogadni, hogy csorogjon a nyála.
1 után érkezett. kezem-lábam remegett már addigra. idegesebb voltam talán, mint akkor, amikor januárban szünetet kérni jött. csak szívtam a cigiket egymás után. rémes volt.
na, megérkezett. mondta, hogy csini vagyok, szép vagyok, jó a hajam. leültünk picit. kért egy kávét, kapott. kedves volt, aranyos. elmesélte, hogy mi ez az utazás, meg mit tudom én. én meg néztem rá savanyú pofával. és röviden, de elmondtam, hogy én kibaszottul szenvedek. hogy soha senki miatt még nem szenvedtem így. erre ő: "majd elmúlik..." pfff... hát kösz. úgyhogy azt hiszem tényleg itt a vége. nála elmúlt, nálam meg majd egyszer csak, valamikor el fog.
kb. 40 percet töltött nálam. mikor elment, átöleltem (ő nem igazán viszonozta), megpuszilgattam az arcát. sokáig öleltem magamhoz, nem akartam elengedni.
ahogy a helyzet áll... nos, valószínűleg most láttam utoljára. ennyi. a hűtőmről odaadtam neki egy hűtőmágnest, egy kis Bocit, aminek piros-fehér sál van a nyakában. odaadtam. vigye magával Mallorcára. köszönettel elfogadta.
nem zokogtam miután elment. valahogy nem jött ki belőlem. beszéltem a Tesómmal, aztán elmentem boltba, vettem néhány dolgot, majd haza, tekerés, meccsnézés, tekerés, filmnézés, ilyesmi.
sokat gondolkodtam, hogy mit kellene tennem. teljesen eltűnni előle, vagy sem. eszembe jutott, hogy vezetek majd egy blogot, míg külföldön lesz, neki, megírva, hogy mi történik velem, milyen zenét hallgatok éppen, milyen napom van, valamint felidéznék benne régi emlékeket (megismerkedésünk, első csók stb.). szóval ilyen kis tudósítás. mintha leveleket írnék neki. vagy hát ugyebár naplót. de a neten. és hogy kintről olvasgathatná, hogy mégis valami kapcsolat fennmaradjon köztünk.
aztán persze elvetettem ezt az ötletet, de még csak félig-meddig. még lehet, hogy megcsinálom. nem tudom. attól függ, milyen kedvem lesz.
vasárnap reggel 6-kor keltem, mert Talmát akartam élőben megnézni. a futam után visszafeküdtem, de persze nem bírtam aludni. forgolódtam és sírtam 2 órán keresztül.
az járt a fejemben, hogy mostmár tulajdonképpen járhatnék bárkivel, akár a volt férjemmel is lehetnék újra, mert azt úgysem fogom érezni soha, amit a Bőgős iránt éreztem, amit vele éltem át, amit neki köszönhettem. szóval, hogy olyan férfi úgysem lesz az életemben több, mint ő, úgyhogy akkor kár is erőlködni. összejövök valakivel, aztán élem az unalmas, szar életet, amit régen. mert egyszerűen nincs még egy Férfi, aki úgy, olyan szinten megmozgatna, aki annyira kellene, mint a Bőgős. aki mellett annyira boldog voltam (tudom szenvedtem is), akivel annyira jó volt minden...
iszonyatos halálfélelem és gyomorgörcs tör rám, ha arra gondolok, hogy már soha nem leszünk együtt. hogy már soha nem csókolhatom meg. hogy majd valaki mással lesz. szörnyű ez az érzés. hullámokban jön és nagyon szar.
gondolkodtam tegnap azon is, hogy megkérem, legalább még egyszer szeretkezzünk, mielőtt elmegy. hogy ez legyen az utolsó emlékünk egymásról. de aztán ezt az ötletet elvetettem. én magam sem tudom, miért. talán, nem akarom már tovább alázni magam. így is teljesen lenulláztam magam előtte. nem könyiztem neki szombaton, de gáz volt az egész szitu, az biztos.
tegnap délelőtt, mivel csak sírtam és aludni nem tudtam, ezért felkeltem, megnéztem rögtön a Halálos tavaszt. aztán tekertem és megnéztem a Született gyilkosokat. aztán punnyadtam kicsit a kanapén. majd lementem boltba. tekertem megint. belenéztem az Arsenal-'Boro meccsbe, de inkább filmhez volt kedvem. megnéztem a Closert. jól befordultam. (ja, hát a Trendet akartam, de akad már a dvd, annyira agyonkarcoltam)
aztán még az Éjszaka a múzeumban az HBO-n, majd alvás. hát, inkább próbálkozás. sokat gondolkodtam még mindig.
fos-fos-fos ez az egész. vége. véglegesen. be kell látnom, ennyi. el kell fogadnom. meg kell értenem. tovább kell lépnem.
soha nem fog elmúlni az érzés, amit iránta érzek. nem is akarom, hogy elmúljon. örökké szeretni fogom. ebben biztos vagyok.
de ő most a karrierjével foglalkozik, ebbe én nem férek bele. más sem, hálistennek, tehát tényleg nem velem volt a baj, de én sem sajnos. jövőre lehet, hogy átjelentkezik valamelyik külföldi egyetemre, mert ott jobb tanárok vannak... áhhh... reménytelen ez az egész. mármint a mi kapcsolatunk.
pedig én annyira, de annyira alá tudnám rendelni magam, az egész életem az ő munkájának. komolyan, még arról is lemondok, hogy gyerekem legyen. csak vele lehessek. nem tudom, mi ez az érzés, honnan jön, miből táplálkozik, de egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. sem az érzéstől, sem a Bőgőstől. mintha egy darab kiszakadt volna belőlem. mintha már nem is lennék az az ember, aki voltam.
tudom, butaság azt mondani és gondolni, hogy soha többé nem lesz közöm olyan emberhez, mint ő... de mivel én ismerem, én voltam vele, nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ez így van. és igazából nem is érdekel senki, senki más, senki, aki másmilyen... egyszerűen nem tud meghatni.
hogy én mégegyszer, főleg mostanában szerelmes legyek, az meg teljességgel ki van zárva. egyrészt minden pasi az esélytelenek nyugalmával indul nálam, a fent említett okokból, másrészt meg olyan vastag a páncélom, hogy alig tudom cipelni. aki ezen átjut, hát annak minden elismerésem!
az én érzéseimet nem fogja megtudni soha többé senki fia-borja. nem játszom soha többé ennyire nyílt lapokkal.
de hát minek is fogadkozni? ha nem leszek szerelmes, nem lesz mit elnyomnom magamban, ugyebár... márpedig a Bőgősön kívül én szerelmesnek lenni nem vagyok képes másba...
tudom, majd emlékezzek ezekre a sorokra akkor, amikor a legújabb szerelmemről áradozok itt, ezeken az oldalakon... hát persze. ez a régi nóta jogos. de most egészen más a helyzet.
megtaláltam a másik felemet, aztán meg elveszítettem. mert rossz időben találkoztunk. ilyen az emberrel életében egyszer ha megtörténik (mármint a másik felének a megtalálása). ezért is mondtam le nyugodt szívvel mindenről. leginkább arról, hogy valaha is boldog legyek...
én vagy a Bőgőssel leszek boldog, vagy senki mással. és várnék rá éveket is akár... ha azt mondaná, hogy várjak... de még ezt sem mondja... :(
kibaszott geciszar az egész élet. egy rakás fostenger.
a legszebb, hogy csütörtökön döbbentem rá, hogy megint nincsenek barátaim. a Koson kívül senki, de senki nem keres. soha. mindenkinek van pasija, barátnője, élete... én meg vagyok egy rakás szerencsétlenség, és persze tök egyedül. nincs kivel mennem bulizni, pasizni, dumálni... SEMMI!!! magamra maradtam, teljesen. és ez szar. nagyon-nagyon szar érzés. lassan 33 éves leszek és se pasim, se barátaim... semmi. jójó, persze, vannak barátok (Viki, Barbi, Panni, Banya, mittomén...), de egyik helyen kisbaba, másik helyen melóhegy, harmadik helyen pasi... soroljam???? tudom, lehet velük beszélni, ha bajom van. de most olyan társaságra lenne szükségem, legalább egy valakire, akivel lehetne menni ide-oda, akárhova. lehetőleg persze lány, mert a Kossal hiába megyek bulizni. egy pasi se jön a közelembe, ha ő ott van. szóval nincs barátnőm, vagy legalább valami haverinám, vagy bárki, akihez csapódhatnék... áhhhh...
a helyzet nemcsak rossz, de reménytelen is.
na, és akkor ne tekerjek, ugye??? jaj, dehogynem. legalább akkor leáll az agyam kicsit...