kalandos volt az utam, a váci buszállomáson tényleg azt hittem, hogy nem találom meg a buszomat. könnyen magyarázta a helyi forgalmista, hogy "a negyedik sorból indul..."
honnan nézve negyedik sor? és abban a sorban is melyik oldal? többen is szerencsétlenkedtek rajtam kívül, ez volt a mázlim, így végül megtaláltam a járművet. ennél azért lehetnének sokkal praktikusabbak is a jelölések, számozások, tekintettel azokra, akik mondjuk életükben először járnak ott.
na, a lényeg, hogy eljutottam a céltelepülésre. azonnal megkerestem az első kocsmát, hogy pisiljek, meg hogy vegyek egy üveg vizet. nos, a mosdó az udvaron volt, és még kulcsot is kaptam hozzá. nem akarom részletezni az állapotokat, és bár én aztán nem vagyok ennyire háklis, de ez már nekem is sok volt. alapvetően nem érdekelt, meg láttam én már vendéglátóipari egységet vidéken, csak úgy megjegyzem. :)
aztán eltekeregtem a helyi boltba. az utcán mindenki megnézett. az 1700 lelkes településen mindenki ismeri egymást, persze, hogy feltűnést keltettem. :) szóval a helyi, sarki boltban tök sötét volt (a '80-as évek nagyváradi plázájára emlékeztetett, ahol nem volt világítás, meg a mozgólépcső sem járt, nem telt rá), egy Marikanéni vakarózott hátul. köszöntem vagy 5-ször, mire előkerült. a bolt ajtaja tárva-nyitva... bármit elvihettem volna, ha akarok, a kutya nem veszi észre. (úgy látszik, arrafelé nincs ilyen para, tisztelik a magántulajdont) a boltban egyébként nemcsak virág volt, hanem az egy vegyesbolt, a tűtől a repülőig mindent lehetett kapni. egy krizantémcsokrot tetettem össze, szinte ingyen volt a főváros áraihoz képest, bár más elképzeléseim voltak, de Pestről nem akartam cipelni semmit.
aztán felmásztam a templomhoz és a kőkerítés tetejére felültem cigizni. 1 órám volt még a kezdésig. fél óra múlva kezdett a család szivárogni, meg a gyászolók. akkor én is bementem a temetőbe. itt még egészen jól voltam, ám egy helyi néni mellémszegődött és elkezdte: "jaj-jaj, ilyen fiatalon... micsoda szörnyűség..." stb. na, itt szakadt el a cérna, zokogni kezdtem, és kértem, hogy ne is folytassa. ő csak folytatta, bár azzal, hogy valójában azt akarta mondani (látta, hogy nem vagyok helyi): "...van ám itt wc, ha kell valakinek esetleg..." aranyos... én meg csak bólogattam bőgve.
aztán odaléptem a ravatalozóhoz, ahol már a család várakozott. megláttam az urnát, meg a fejfát előtte, rajta a két dátum, mely között mindössze 33 év telt el... no, ekkor kaptam a következő sokkot. nem is mertem odanézni többet, mert attól még jobban kellett bőgnöm. nem tudom mióta álldogáltam ott zavartan és picsogva, mire eszembe jutott, hogy a virágomat letegyem. fújtam az orrom, törölgettem a szemem (direkt nem sminkeltem, de így is szétkentem mindent). nekem úgy tűnt, hogy végig én voltam a leghangosabb. főleg, mikor a Tisztelendő Úr a beszédében megemlítette, hogy mennyire szeretett utazni, ÉLNI... az ilyeneknél mindig bólogattam és még jobban bőgtem. egyébként szerintem nem volt a helyzet magaslatán a Nagytiszteletű... de ez már csak egy személyes meglátás. szűk körű volt egyébként az egész, nem tudom, voltunk-e 50-en... de így legalább tényleg az volt ott, akinek ott kellett lennie. és pont ezért örülök, hogy én is elmentem. szarul éreztem volna magam, ha nem vagyok ott.
vadegyedül ácsorogtam végig, egyetlen ismerős arcot sem láttam.
a sírnál is végig bőgtem, bár csodálatos örökpanorámát kapott a Börzsönyre... kb. ilyenekkel "nyugtattam" magam, hogy ne omoljak össze teljesen. részvétet nyilvánítani nem mentem oda a családhoz, hiszen senkit nem ismerek, és magamról tudom, hiszen álltam már én is azon a helyen, ahol tegnap ők, hogy úgyse tud odafigyelni senki az ilyesmire a hatalmas gyászban, megrázkódtatásban.
a legjobb barátját, Kisfókát szerettem volna nagyon-nagyon megölelgetni, de nem tudtam rájönni, hogy ő melyik hölgyemény a jelenlévők közül, így majd inkább írok neki egy mailt, hogy találkozzunk egy ölelésre, meg pár szóra.
40 perc volt az egész ceremónia, de jobb is így. leültem a templom lépcsőjére levezetni a feszkót. rágyújtottam és vártam a Kost.
a Kos, mikor megérkezett, kipattant a kocsiból, és annyira, de annyira szorosan ölelt, és olyan sokáig, mintha soha nem akarna elengedni. én is öleltem őt persze, és ez volt az első szavam hozzá: "baszki, egyedül csak rád számíthatok ebben a rohadt életben..." najó, nem mondom, hogy ez a legkedvesebb welcome mondat, de ez jött ki belőlem. megpuszilgattam, megszeretgettem, megsimogattam, aztán bepattantam a kocsiba, és usgyi haza. tényleg usgyi volt, mert sietnie kellett, de azért volt időnk csevegni.
megjegyzem, ez a környék, ahol tegnap voltam, CSODÁLATOS!!! a templom mellett láttam eladó házat... erősen elgondolkodtam azon, hogy bemegyek megkérdezni, mennyire tartják... persze, Pestre bejárni onnan dolgozni horror, de letelepedni családdal... uhhh... egy álom. 1700 lakos, feleannyi, mint a szülőfalumé, Börzsöny, hegyoldal, Duna, Dunakanyar, erdei vasút, CSEND... soroljam? már tegnap megfogadtam, hogy ezentúl legalább minden évben egyszer, május 5-én, a halála napján, el fogok oda látogatni. bár amennyire elvarázsolt az a környék, lehet, hogy hamarabb visszatérek... :)
a Kos 7 körül dobott ki az Ecseri úti metrónál, ő szaladt tovább, én meg haza. később ezt az sms-t küldte:
"Jó volt látni, őrülten örültem neked, mégha nem is látszott rajtam annyira. Meg kell mondjam kevés meghatározó ember van az életemben ;). De így annál rosszabb volt, hogy eltűntél. Nem akarom felforgatni az életed, lehet semmit nem változtam, lehet csak sok rossz ért, de szeretek Veled lenni, így remélem tényleg tudunk majd találkozni. Nem akarom megtervezni, azért is mondtam hogy nyugodtan táblázd be magad. Ha majd ráérünk, úgyis megtaláljuk a módját. Reménykedve azért, hogy minél előbb lesz! Pussz"
hát lehet egy ilyen üzenetnek ellenállni? nyilván nem. főleg, hogy valójában tényleg Ő az egyetlen Férfi az életemben, akire alapvetően nem haragudhatok, akinek mindig gyönyörű vagyok, aki ha hétfőn azt mondom, hogy "gyere értem a világ végére másnap...", akkor eljön... akivel annyi kellemes élményem van már a tarsolyban, hogy alig fér... aki odafigyel rám és állandóan kíván engem... soroljam még? fantasztikus ember ám a Kos, bár kicsit nehéz eset is ezzel a "sok vasat tartok a tűzbe a barátnőm mellett" mentalitásával, de én már ezt leszarom. nem akarom vele összekötni az életem, viszont az, hogy bármit megtenne értem, ismétlem: BÁRMIT és nemcsak tenne, de meg is teszi, az azt jelenti, hogy fontos vagyok neki. de ahogy meg is írta sms-ben tegnap: nem sok ennyire fontos és meghatározó ember van az életében, mint én (tudom, hogy jelenleg max. 3, ebből vagyok az egyik én, a másik az exe, akivel 11 évig volt, a harmadik meg a mostani nője). tehát mindenkit nem fuvaroz, meg mindenki után nem mászkál annyit, mint utánam. még a mai napig sem értem egyébként, hogy mivel érdemeltem ki ezt nála, hogy mit lát bennem, mit szeret bennem, mert talán még soha nem is beszéltünk erről, de élvezem a társaságát, most megint, megígértem neki, hogy ha megint eltűnhetnékem lesz, akkor értesítem. bár azt mondta, ha szóltam volna neki tavaly, hogy mivan, akkor ő megértette volna. de én tudom, hogy nem értette volna meg, ezért is intéztem így, ahogy. de most megígértem, hogy majd másként lesz. :) meg nem is tudom, mit mondtam volna neki tavaly... áhh... mindegy. kár a múlton rágódni, és ezt neki is elmondtam.
tegnap jólesett mindenki aggódása, törődése, aki a gyászomban foglalkozott velem. én nem tudom, hogy ez a majomkodós énem elmúlik-e végleg egyszer, de nem is értem, hogy miért csinálom, hiszen olyan jó érzés az, ha az embernek vannak Barátai. miért majomkodom el ŐKET magamtól őket újra, meg újra, bizonyos időközönként? fogalmam sincs. de sajnos ilyen vagyok. és nem tudom, mitől változna ez meg bennem, végérvényesen. :(