tegnap az Ízek, imák, szerelmek c. filmet. egyszerűen nem tudom megunni. mindig felfedezek benne valami újdonságot, mármint számomra egy új mondanivalót.
a film alapján kezdtem el gondolkodni saját magamon, és rájöttem, ráadásul büszke is vagyok rá, hogy én teljesen egyedül találtam meg önmagam. persze, kaptam segítséget hozzá, voltak dolgok, amiket átvettem másoktól, leginkább expasiktól, de ezeket mind átformáltam a saját szám íze szerint, magamra szabtam, és így építettem be.
való igaz, hogy régebben nem voltam egészen önmagam egy párkapcsolatban. a házasságomról nem is beszélnék, mert az egy hatalmas átverés volt, mindketten átvertük magunkat. nem egymást kerestük, csak egy kényszermegoldás volt minkettőnknek, két önbizalom hiányos emberkének, akik azt hitték, hogy soha jobbat nem kaphatnak. pedig de.
aztán a házasságból egyből tovább léptem egy másik kapcsolatba, és 2011 elejéig tulajdonképpen mindig éppen voltam valakivel, vagy éppen szakítottunk és utána bánkódtam, vagy kerestem a következő "áldozatot". soha nem foglalkoztam magammal, mindig csak ezek a kapcsolatok jelentették az életemet. tavaly viszont teljesen leálltam, és elkezdtem felfedezni, hogy mi az, ami közel áll hozzám, mi az, ami igazán én vagyok, hogy egyáltalán milyen vagyok én, mik a jó és rossz tulajdonságaim, mi az amit még elviselek, és mi az, amit már nem, hogyan tudok leginkább kikapcsolódni, bírom-e még 35 évesen is Ozorát, stb.
ezért indult el Liz is a filmben 1 éves útjára, hogy felfedezze, megismerje önmagát, megtalálja az egyensúlyt. az elmúlt közel egy évben én is utaztam, leginkább önmagamban, a lelkemben, és kerestem a kapaszkodókat, kerestem azt, ami igazán én vagyok. végre tényleg magammal kezdtem el foglalkozni, és ami a legfontosabb, hogy már nem éltem meg tragédiaként az egyedüllétet. mert felfogtam, hogy egyedül sem vagyok magányos, mert tudom, hogy mi a jó nekem, mi érdekel, mi kapcsol ki, mit várok el az emberektől, milyen hibáimat kell kijavítani, és azon hogyan kell dolgozni.
ami még a filmben szintén megtörtént, ahogy az én életemben is, hogy Liz mindig a pasijaira hasonlított, mindig olyan volt. és én is ez voltam. a Bőgős mellett megőrültem a jazzért, és még talán sznobber is lettem picit, Zé mellett az elektronikus zene húzott be mégjobban (bár Ozorát egyedül fedeztem fel, és egyedül élvezem a legjobban), de a Kéményseprő ismeretsége hozta el pl. a reggea kultúra ismeretét, szeretetét. meg persze ezek a pasik nemcsak a zenei ízlésemre hatottak, hanem minden más egyébre is a gondolkodásom terén, vagy a szexualitásomra. sokat tanultam ezektől az emberektől, de amikor éppen valamelyikkel voltam, vagy csak beléjük voltam zúgva, akkor mindig olyan akartam lenni, mint ők. jah, TG-t ki ne felejtsem a sorból, mert nagyon sok mindenben ő volt rám a legnagyobb hatással (amikért ma is hálás vagyok neki, és szeretettel gondolok rá). :)
szóval mindig olyan voltam eddig, amilyen a társam, vagy akit éppen meg akartam szerezni, vagy aki után éppen sírtam. és fogalmam sem volt, hogy én milyen vagyok.
emlékszem, még tinédzser koromban, csak azért hallgattam Metallicát, mert a srác, akibe szerelmes voltam (és persze nem viszonozta), az szintén ezt hallgatta. jó, persze, tinédzser korban pláne keresi az ember önmagát, de én csak azért idomultam másokhoz, hogy legyen közös témánk, hogy tudjunk beszélgetni, mert arra nem várhattam, hogy a külsőm alapján valaki belémszeret. mondjuk így se termett babér, de arra legalább jó volt, hogy új dolgokat ismertem meg.
nagyon büszke vagyok arra, hogy bár persze az építőkockákat bizonyos emberek a kezembe adták, mégis az igazi mélységet, az igazi lényeget én egyedül fedeztem fel, ehhez senki más segítsége nem kellett. persze, annyi kellett, hogy tavaly márciusban elmenjek Péterhez, a "látó"-hoz, vagy nem is tudom hogy nevezzem, akit Barbi által ismerek, de ő is csak egy lökést adott, egy iránymutatást, aztán én magam fejtettem meg a rejtélyt. és megfogadtam, hogy tartani is fogom magam ahhoz, amit magamban felfedeztem, nincs az a pasi, aki miatt újra eldobnám a személyes varázsom, beállnék a sorba, vagy éppen túlságosan idomulnék az adott férfihoz. ragaszkodom az elveimhez (nem olyan borzalmasak, hogy vállalhatatlanok lennének), ragaszkodom ahhoz, hogy milyen vagyok, mi az ami jó nekem, és mi nem, ragaszkodom ahhoz, hogy mi az, ami boldoggá tesz, és mi nem.
úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt, vagy legalább is elég sokszor a közelében vagyok, persze ezen nap, mint nap dolgozni kell. és alig várom már, hogy a szerelem miatt felboruljon ez az egyensúly, de az életem viszont újra egyensúlyba kerüljön, teljes mértékben. :)
ma például irgalmatlanul bal lábbal keltem fel, a közlekedés során még jobban kijött belőlem az állat, már majdnem lerugdostam a buszról az embereket, de mire a munkahelyemre értem elhatároztam, hogy dafke kedves leszek mindenkivel és mosolygok. :) ez addig sikerült is, míg OJ fel nem baszott megint, de ebből is tanultam, vannak témák amikkel egyszerűen nem szabad foglalkoznom, mert a reakciója úgyis tudom, hogy ki fog borítani. szóval azóta kevésbé vagyok vidám, de majd elmúlik. remélem. bár még most is azt érzem, hogy semmi kedvem a ma esti bulihoz, és legszívesebben lemondanám az egészet, és ez a legszebb. fél éve várom ezt a hétvégét, és mikor eljön, akkor meg utálom, mint a szart. persze nem fogom lemondani, mert nem fogom, de egyelőre semmi kedvem hozzá. egyrészt mert nem volt kedvem tegnap frissíteni a takarítást, így tartok tőle, hogy lesz némi negatív vélemény/megnyilvánulás, másrészt meg annyi kínlódás vezetett ehhez a mai naphoz a héten, hogy teljesen elvette a kedvem az egésztől. de sebaj, az ilyen bulik szoktak a legjobban sikerülni! :)))
vasárnap Arsenal-MU, de előtte remélhetőleg randi, amíg nem jelentkezek, hogy mindkét eseményt sikeresen abszolváltam, mindenki csuriban ül!!! :)