volt az, amelyiken egyszerűen muszáj volt sminkelnem. ordenáré szétbőgött szemekkel ébredtem és egyszerűen nem tehettem meg, hogy így megyek utcára, mert nem voltam odavaló, ráadásul semmi szükségem nem volt arra, hogy bent mindenki kérdezgesse, hogy mi a bajom. na, meg ezzel magamat is szabályzom, mert pont a sminkem miatt tartom vissza a könnyeimet, amik leginkább egész nap csak dőlnének, folyamatosan.
tegnap hazaértem, elmosogattam (így utólag összerakva az eseményeket, azt mondhatom, hogy akkor mosogattam el, később nem emlékeztem ebből semmire, csak néztem a mosogatót tátott szájjal, hogy én ezt mikor csináltam?), de közben teljesen feltúráztam magam azon, hogy jön a karácsony, és megint 0 ft-ból kell megoldanom. és persze nem akarok én senkinek toronyórát adni láncostól, de még egy képeslapra sem telik. idegből hívtam fel anyut, hogy apuval akarok beszélni, hogy akkor mi van a pénzzel amit megígért, mert akkor jó lenne, ha karácsony előtt megkaphatnám. szegény anyunál borultam ki teljesen, még soha nem volt ilyen, hogy én bőgtem, pláne amiatt, hogy. nos, igen, amiatt, hogy teljesen eldurrant az agyam a pénztelenségtől, és bár tudom én a csóróságot emeltfővel viselni, de tegnap teljesen elszakadt a cérna és besokalltam. egyszerűen belerokkanok már agyilag abba, hogy minden hónapban sakkozgatnom kell, hogy mindenre jusson és még éhen se haljak. besokalltam attól, hogy 35 évesen másnak a levetett ruhájában járok, sőt, én kuncsorgok érte, hogy legyenek "új" cuccaim, ami annyira, de annyira megalázó, hogy a szégyentől már talpra sem bírok állni, besokalltam attól, hogy azért vagyok egyedül, mert arra nincs pénzem, hogy kimozduljak egy buliba, vagy bárhova, ahol ismerkedni lehet, de nemcsak arra nincs pénzem, hogy kimozduljak, de arra sincs, hogy normálisan felöltözzek. ha csöves vagyok, akkor meg ugyan kinek fogok tetszeni/kelleni? hozzáteszem se fodrászhoz nem jutok el, se kozmetikushoz, mert egyszerűen nem költhetek magamra egy fillért sem, különben a hiteltörlesztéseimmel, vagy a rezsivel elmaradok, amit baromira nem szeretnék. mindig az az első, hogy ezek meglegyenek, nem akarom még ezt is halmozni, mert akkor sose érek a végére, de egyszerűen demoralizáló az, hogy milyen helyzetben vagyok. még egy állásinterjúra sem tudok elmenni, pláne egy jobb helyre, mert nincs mit felvennem, még egy doboz hajfestékre se telik, hogy ne legyen 3 cm-es lenövésem, és ne világítson a rengeteg ősz hajszálam.
tudom, hogy anyukám ezekkel a dolgokkal tisztában van, és nem is akartam fájdalmat okozni még pluszban azzal, hogy bőgök a telefonban mint egy óvodás, de hát kinek bőgjön az ember lánya, ha nem az anyukájának? de már azonnal annyira bántott, hogy kiborultam, mert tudom, hogy lelkileg ő is ebbe pusztul bele, hogy velünk (a Tesómmal és velem) mi van, hogy az anyagi helyzetünk mennyire siralmas. de én mindig igyekszem tartani magam, viszont tegnap egyszerűen nem sikerült. elszakadt a cérna, kiborult a bili.
kértem, hogy apuval had beszélhessek. oda is adta neki a mobilt. kb. 40 percet beszéltünk. ott is volt kiborulás. először tartottam magam, de aztán előbb felkúródtam, ingerült voltam vele, meg ő is velem, szinte üvöltöztünk egymással, aztán meg már neki is csak bőgtem. természetesen bocsánatot kértem tőle azért, amiért csúnyán beszéltem vele (nem káromkodtam, vagy ilyesmi, csak olyan bántó dolgokat vágtam a fejéhez (pl. hogy ha ennyire nyavalyog a pénz miatt, akkor nem kell, de nem is megyek haza karácsonyra, meg soha többé), ami nem illő viselkedés, ami egyszerűen megengedhetetlen), meg éreztem, hogy ő is megzuhant. talán soha nem beszéltünk még ennyire őszintén egymással, talán soha nem bőgtem neki még így, torkom szakadtából. talán még soha nem mondtam el neki olyan dolgokat, amiket tegnap este sikerült. pl. hogy a lakásomnak milyen ára volt, hogy nekem nem volt gyerekkorom, hogy anya nélkül nőttem fel stb.
és tudom, hogy élete minden percében azért dolgozott, hogy amit termelt, az mind a miénk legyen. nem magának csinált semmit, hanem értünk, mi meg felelőtlenül szedegetjük fel a hiteleket, mert sajnos soha nem mertünk vele beszélni semmilyen problémáról, mert egyszerűen nem lehet úgy őszintén beszélni valakivel, ha csak üvöltés a válasz, meg az édesanyánk szidása (akár az ő jelenlétében is). szóval így azért nehéz. a saját apjával nem lehet az ember őszinte, vagy hát nem lehetett, mert féltünk, hogy mi lesz a vége. nem az, hogy elzavar a háztól (az a jobbik megoldás lett volna adott pillanatban), hanem pont az ellenkezője, hogy ott maradunk és csak tolja az ívet folyamatosan. ráadásul olyan stílusban és hangnemben, amitől most ebben a pillanatban is görcsbe rándul a gyomrom. és bizony ennek a gyomorgörcsnek a levét isszuk a Tesómmal együtt, mert ő is egy önbizalomhiányos, zárkózott, komplexusos, rettegő ember lett, meg én is.
természetesen békében tettük le a telefont, bár persze apu is nyilván megzuhant a beszélgetéstől, én utána nagyon sokáig csak sírni tudtam. bőgtem, vígasztalhatatlanul.
csak egyetlen dolog kattogott az agyamban, hogy micsoda csalódást okozok a szüleimnek azzal (és ez tényleg mindkettőjükre érvényes), hogy itt állok 35 évesen, egyedül, tele adóssággal, az életem romokban, és csak tengődök. nyilván nem ezt várták tőlem, mikor megszülettem. nyilván nem ezért akartak engem erre a világra, hogy majd csalódniuk kelljen, hogy ennyire viszem csak 35 évesen, mikor nekik ennyi idős korukra már legalább volt 2 gyerekük, meg házuk, meg munkájuk. hozzáteszem, ők is hibásak abban, hogy az én életem így alakult, de ha úgy vesszük, 14 éves korom óta, de legyünk nagyvonalúak, 18 éves korom óta magam irányítom a saját sorsom. munkahelyek, iskolák, házasság, pasik terén egyaránt. tehát benne vagyok én is vastagon. sőt. leginkább magamnak köszönhetem, hogy itt tartok. és igazán szégyellem magam, hogy az általuk keményen összegürizett és összekuporgatott pénzt az én faszságaimra kell elkölteni, ahelyett, hogy befizetném őket egy világkörüli útra, vagy vennénk belőle egy nyaralót valami gyógyfürdő mellett és költözzenek oda, és éljenek, mint Marci Hevesen. nem, nekik még kuporgatni kell, mert a gyerekeik tele vannak hitellel, és azokat ki kell fizetni, mert addig nem nyugodtak.
hát micsoda szánalmas ember vagyok én, hogy így bánok a saját életemmel, és a szüleim életével? hogy süllyedhettem ilyen mélyre? hogy történhetett ez meg? hogy lehettem ennyire hülye?
persze apu jött azzal is, hogy mikor az exférjem kidobtam, akkor ő már tudta, hogy ez lesz, hogy jön az adósság, meg a pénzpocsékolás, meg a nyomorgás, de határozottan tudtára adtam, hogy akkor inkább élek egy odúban, nem kell nekem semmi luxus, meg belvárosi lakás, de azért nem fogok egy hülyét kerülgetni, hogy eggyel többen legyünk, meg hogy ne haljak éhen. ráadásul az exférjem is az én hátamon kapaszkodott fel, ha én nem segítek neki, akkor még mindig a MÁV-nál mártogatná az égőket a piros festékbe a Mikulás vonathoz, havi nettő 80-ért. ez az egy, amit nem bánok: a válás. került amibe került, és kerül még mai napig is, ez egy jó döntés volt.
a végeláthatatlan bőgés egyszer csak abbamaradt valahogy, magam sem értem, hogy mitől, akkor néztem oda a mosogatóra, hogy "jé, ezt mikor csináltam? el van mosogatva?" több óra kiesett szerintem, annyira megviselt a beszélgetés. aztán csak ültem a kanapén, néztem a családi képet, ami a 2. születésnapomon készült, és amin az apukám térdén ülök, aki láthatóan nagyon büszke rám, és eszembe jutott, hogy biztos azért bőgök, mert PMS. (lefekvés előtt meg is jött Vérnénnye, szóval nem volt vaklárma) de hát nemcsak az, persze. apu még ilyet is a fejemhez vágott, hogy csak akkor hívom, ha pénz kell, egyébként meg nem. és ez annyira rosszul esett, mert való igaz, nem mindig szeretek/tudok vele úgy beszélni, ahogy, de ez akkor sem igaz! ha most nem adna egy fillért se, akkor is büszke lennék rá, és ugyanúgy szeretném, mint eddig, ez nem változik! persze ezt is megmondtam neki, hogy felejtse el, ha ilyeneket gondol, mert nem igaz. (már nem is emlékezett rá, hogy a vita hevében ilyet mondott, de megértette szerencsére)
ma reggel megkértem az egyik kolléganőmet, hogy adjon nekem energiát, kicsit kezeljen (mert ő foglalkozik ilyesmivel), mert nagyon feszült vagyok. ahogy a vállamra tette a kezét, egyből elmúlt a gyomromból a görcs, aztán mondta, hogy még a helyére visszaül, és onnan távolról fog majd kezelni. aztán egyszercsak idejött hozzám és mondja, hogy "7-es erősségű földrengéshez hasonló dolgon mentél keresztül tegnap este, és ahhoz képest nagyon jó állapotban vagy, mert nagyon erős vagy és kemény. és hidd el, minden elmúlik, ne foglalkozz ezekkel a dolgokkal, ne idegeskedj rajtuk, nem éri meg."
egyébként semmit nem mondtam neki egy szóval sem, hogy mi történt, vagy hogy történt-e valami egyáltalán, egyszerűen csak tudta, érezte, hiszen gyógyító. a mondandójából a "7-es erősségű földrengés" volt az egyik lényeges dolog. vagyis ez azt jelenti, hogy nagy horderejű, mindent felforgató történés, amilyen nem sok van az ember életében. a másik lényeges pedig, hogy "jó állapotban vagy, erős vagy és kemény". hát igen. ez vagyok én. a könnyeimmel küszködök egész nap, de rajta kívül talán (remélhetőleg) nem vett észre senki ebből semmit.
nem is mondok senkinek semmit, mert ez itt nem tartozik senkire. ez az én problémám, nekem kell megbírkóznom vele.
éjszaka fura dolgokat álmodtam. otthon voltam, anyuéknál, ültem a kanapén és egy hosszú szőrű egeret láttam átszaladni a szobán (most utánanéztem Krúdynál, de nem írt semmi extrát, igazából jelenleg az villan be, hogy "szegény, mint a templom egere..." ha már elemezgetni akarom ezt az álmot), majd valahogy ott volt velem a Macskám, és neki mondtam, hogy kapja el, és aztán rá is mozdult. aztán álmodtam még Zével. pedig nagyon régóta nem járt a fejemben, egyáltalán. meg is lepődtem, mikor felébredtem, hogy Zé pont hogy került az álmomba. valami buszon utaztunk, többen is, nem tudom honnan hova, de amikor szálltam le, akkor kérdeztem Zét, hogy jön-e ő is. és erre ő mondott valamit, amit én úgy értettem, hogy nem száll le velem, de aztán mégegyszer elmondta, hogy azt mondta: "leszállok veled, mert fontos vagy nekem". ennyire egyedül érezném magam? hogy pont Zé hiányzik? talán azért pont ő, mert ő volt a leghiggadtabb, legnyugodtabb ember, akivel valaha dolgom volt (ellentétben pl. az apámmal), és mennyire tudott ezzel ellensúlyozni engem (az én feszültségemet, ingerültségemet), és mindig megnyugodtam mellette/miatta, és ez mennyire jó volt.
valóban szükségem lenne egy kapcsolatra, egy nyugodt, békés, kiegyensúlyozott kapcsolatra, amelyben annyit vagy többet kapok, mint amennyit adok (és ez egyáltalán nem az anyagiakra vonatkozik, hanem minden más egyébre).
komoly elhatározásra jutottam egyébként tegnap este, és ezt most már tényleg végig kell vinnem tűzön-vizen, mert ha belegondolok abba, hogy a szüleimnek folyamatosan csalódást okozok, akkor legszivesebben azonnal a vonat elé ugranék, oszt jónapot. legalább velem/miattam ne legyen több bajuk. most teljesen komolyan így érzem. tudom, március óta nem voltak ilyen sötét pillanataim, gondolataim, de hát ez a tegnap este alapjaiban rengette meg a saját világomat. méghozzá legalább 7-es erősséggel...
szóval nagyon elhagytam magam az idén, ezt bevallom hősiesen. építgettem magam belülről, persze, de leginkább öntöttem mindenkibe az energiát, én meg csak nagyon ritkán kaptam bárkitől is. elfáradtam, kiürültem, végem van. valamitől fel kell töltődnöm újra, valamiből erőt kell merítenem, mert különben baszhatom az egész életem, és tényleg nem leszek érdemes másra, mint hogy egy vonat szétcsapja a fejemet.
ha most nem állok talpra, ha most nem térek észhez, ha most nem veszem kézbe az életem, akkor soha. jön a Sárkány éve és ezt nem hagyhatom kihasználatlanul. egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. jövőre 36 éves leszek, ha most nem fordul az életem jó irányba, akkor talán soha sem. örök életemre egyedül maradok és tengethetem a napjaimat szánalmasan a lakásban.
nos, az elhatározások megvannak, megfogadtam, hogy kimászok a gödörből és én majd megmutatom mindenkinek, elsősorban a Családomnak, hogy igenis talpra tudok állni, hogy előre tudok lépni, hogy képes vagyok normálisan élni.
viszont ehhez az egész tetthez nagyon sok erő és energia kell. az meg nekem most nincs. bármennyire is megkönnyebbültem valamelyest azáltal, hogy tegnap szó szerint elsírtam a bajomat a szüleimnek, és hogy tényleg kimondtam olyan dolgokat, amiket eddig még soha, és nem is reméltem, hogy egyszer majd ki fogom mondani, alapvetően ezzel az erőm el is szállt. arra elég, hogy tartsam magam, hogy ne bőgjek bent egész nap, mint egy hülye, de semmi több.
nem tudom mi lesz velem. annyi, de annyi szart kellene rendberaknom magam körül, de tényleg a közvetlen környezetemben, amire egyszerűen egyedül nem vagyok képes. elhanyagoltam a lakást és magamat, de már olyan szinten, hogy egyedül képtelen vagyok helyrehozni, rendbe tenni. (bár még tisztítószerre sincs pénzem, hozzáteszem) egy akkora szarkupacnak, aminek a közepén élek, nekiállni egyedül és eltakarítani, egyszerűen most olyan feladatnak tűnik, ami megoldhatatlan számomra. pedig ez lenne a legelső. így, ilyen lakásban, ilyen körülmények között nem kezdhetem meg az új évet, mert akkor a többi változásból se lesz semmi.
talán ez a tegnap esti beszélgetés majd motivál, hogy én meg akarom mutatni, hogy kimászok a gödörből. de egyedül akkor is kibaszott nehéz lesz. azt sem tudom, hol fogjak hozzá?! legszivesebben felgyújtanám a lakást oszt kész. azzal meg lenne oldva minden. (előtte persze a könyveimet kimenekíteném, meg a Macskát, más nem is számít)
no, hát ez van. nagyvonalakban.
akartam még írni aranyosan a szénhidrát-függőségemről, de hát ez is nyilván pszichésen van. egyszerűen kell az a boldogsághormon, ami a csoki által felszabadul bennem, mert különben jöhet a vonat. hát igen, tésztán és csokin élek. meg szilvalekváron. viszont a húst egyre kevésbé veszi be a gyomrom, szó szerint. anyuéknál már olyan szinten kész vagyok pszichésen, hogy semmi nem megy le, még a húsleves sem. egy családi ebéd alatt átlagban 5-8-szor megyek ki hányni. eszek egy kicsit, az nem megy le, kihányom, majd eszek tovább. nem csoda, ha fogyok. illetve bár fogynék, hiszen itthon már tudok enni, csak a szülői házban húz be a relé, mert mindig az jár a fejemben tudat alatt, hogy ott hízlaltak fel anno. a kövérséget a szülői házhoz kötöm. erre mostanában kezdek rádöbbenni egyébként. de ha otthonról felhozom Pestre a kaját, és nekiállok enni belőle, akkor meg lemegy. jó, nem minden, mert a hús most már egyre inkább nem, de azért mégis jobban, mint.
de azért lassan fogyogatok. ezt a szénhidrát-diétát merem ajánlani bárkinek. :) hogy az egyéb dolgok (tápanyagok, vitaminok) hiányától milyen betegségekre számítok a közeljövőben, hogy miért hullik a hajam, stb. abba inkább most nem gondolok bele. :S